Antoine de Saint-Exupéry

Belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. (...) Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.

A mosollyal fizetni lehet. A mosollyal kárpótolni lehet. A mosollyal életet lehet adni. És van mosoly, melyért meghal az ember.

Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Egy sziklahalom megszűnik sziklahalom lenni, mihelyst akár csak egyetlen ember is úgy tekint rá, hogy benne katedrálist lát.

Szétszórt voltam és boldogtalan: tégy összeszedetté!

Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal.

Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít.

A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz.

Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat.

A megismerés nem részekre bontást, nem magyarázatot jelent. Hanem látást.

A boldogság feltétele sohasem a boldogság keresése. (...) A boldogság jutalomként adatik meg neked az alkotó munka után. És a boldogság feltétele a küzdelem, a kényszer és a kitartás.

A boldogság nem egyéb, mint a tettek melegsége, az alkotás felett érzett megelégedettség.

Az eszmék megosztják, nem pedig megmagyarázzák a világot.

Ha különbözöm tőled, azzal távolról sem sértelek, inkább gazdagítalak.

Mindig az elnyomás pincéiben születnek az új igazságok.