Antoine de Saint-Exupéry

Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!

Víz! Se ízed nincs, se színed, se zamatod, nem lehet meghatározni téged, megízlelnek, anélkül, hogy megismernének. Nem szükséges vagy az életben: maga az élet vagy.

Előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.)

Vereség... Győzelem... Nemigen tudok mit kezdeni ezekkel a kifejezésekkel. Van lelkesítő győzelem, és van lealjasító győzelem. Van gyilkos vereség, és van vereség, amitől felébredünk.

Nem arra törekszünk, hogy örökkévalók legyünk, hanem arra, hogy a dolgok és tettek ne veszítsék el előttünk azonnal értelmüket. Akkor megmutatkozik a semmi, amely körülvesz minket.

Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz.

Ha sajnálkozunk, még mindig ketten vagyunk; a szánalom még mindig megosztottság. De van a kapcsolatoknak egy olyan magasságuk, ahol a hálának, szánalomnak nincs értelme többé. Itt már úgy lélegzik az ember, mint egy kiszabadult rab.

Tudod, milyen a nászlakoma a vendégek és a szerelmespár távozása után. A hajnali szürkület pellengérre állítja az otthagyott rendetlenséget. Az összetört kőedények, az összevissza dobált asztalok, a kihunyt parázs, mind egy mozdulatlanságba merevedett kavargó forgatag nyomait őrzi. De hiába próbálsz olvasni e nyomokban - mondotta atyám -, a szerelemről semmit sem fogsz megtudni belőlük.

- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek. - Nem találják meg - mondtam. - Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák... - Minden bizonnyal - feleltem. - Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.

A haldoklás (...) nem egyéb, mint az emlékezet egymást váltó dagályai és apályai által hol feltöltött, hol kiürült öntudat mérlegjátéka. Az emlékek árja feltorlódik, majd elapad, megannyi kagylóként hozva vissza, ahogyan egy pillanattal előbb magával ragadta, az elraktározott képeket, a valaha hallott hangok zúgó tritonkürtjeit. Felszínre tör, ismét vízzel árasztja el a szív szárazra vetett tengerifüveit, amitől felpezsdül minden gyengéd érzelem. Ám a napéjegyenlőség már készítgeti végleges apályát, a szív kiürül, a vízár és mindaz, amit hordozott, megtér Istenhez.

A világos látáshoz néha elegendő a nézőpont megváltoztatása.

Az teszi széppé a sivatagot (...), hogy valahol egy kutat rejt.

Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!