Antoine de Saint-Exupéry

Ha szamárnak nevezem a királyt: ezzel mindaddig megnevettetem a hallgatóimat, amíg a király tiszteletet érdemel és tisztelik is. De aztán elkövetkezik egy nap, amikor a király azonosul a szamárral. És ettől kezdve már csak nyilvánvaló tényt mondok ki.

Azt nevezem barátomnak, akit megláttam benne, aki talán mélyen elrejtőzve szendereg énjébe beágyazva, de velem szemben lassan kibontakozik belőle, mert felismert és rám mosolyog, még ha később kénytelen lesz is elárulni engem.

A jövő soha nem más, mint rendrakásra váró jelen. Nem előre kell látnod, hanem el kell szenvedned.

Küzdhetek a saját utam nevében amaz út ellen, amit egy másik választott. Bírálhatom értelme működési módját. Az értelem mozdulatai bizonytalanok. Szellemi téren mégis tisztelnem kell ezt az embert, ha ugyanazon csillag felé küszködik.

A barátságot arról ismerem fel, hogy nem csalatkozhat, az igazi szerelmet pedig arról, hogy nem sértődhet meg.

Arról tudom felismerni azt, aki valóban szeret, hogy nem lehet megsérteni.

Soha ne téveszd össze a szeretetet a birtoklás elragadtatásával, amelyből a legnagyobb szenvedések származnak rád. Mert a közfelfogással ellentétben a szerelem egyáltalán nem okoz szenvedést. Ami gyötör, az a tulajdon ösztöne, az pedig a szeretet ellentéte.

Sok szemrehányáson kell majd túltenned magadat. (...) Az emberek szerint ugyanis bárhol adunk bármit, azt máshonnan lopjuk el.

A csalódás be nem vált fösvénység. Nem egyéb, mint alacsonylelkűség, hiszem miért szűnne meg az, amit eddig szerettél valakiben, ha olyasmit fedezel fel benne, amit nem szeretsz? Csakhogy te azonnal rabszolgáddá változtatod azt, akit szeretsz, vagy aki téged szeret, aztán, ha nem hajlandó vállalni e rabszolgaság terheit, elítéled.

Gyűlölöm a könnyen elérhetőt. És nem ember, aki nem áll ellen. Legfeljebb hangyaboly, amelyben már nincsen Isten. Kovásztalan ember.

Én csak azt szeretem, ami ellenáll nekem. (...) Szeretem azt, aki bezárkózik és hallgat, aki keményen és összeszorított ajkakkal tart ki a kínok között, akit nem tör meg se kínhalál, se szerelem.

Ha szerelmed a dolgok abszolút lehetetlenségébe ütközik, például egy klastrom vagy a számkivetés áthághatatlan fala meredezik előtted, adj hálát Istennek, ha választottad viszontszeret, jóllehet látszólag néma és vak. Mert létezik számodra általa meggyújtott mécses a világban. És nem számít, hogy nem használhatod. Mert aki így hal meg a pusztában: gazdag, hiszen háza van valahol messze, jóllehet meg kell halnia.

A fa buzgalma a gyümölcsbe száll át, amely viszont semmit sem nyújt érte cserébe.

Talán a börtön falain át érzett szerelem az igazi, a nagy szerelem. Az imádság addig termékeny, amíg nem ad rá választ az Isten. Az éles kövek meg a tövisbokrok táplálják a szerelmet.

A szerelem tanulóiskoláját valójában csak a szerelem szüneteiben járod ki.