Antoine de Saint-Exupéry

Ha csupán anyagi javakért dolgozunk, magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.

Minél jobban tökéletesedik a gép, annál inkább elhalványul szerepe mellett. Az ipar minden erőfeszítésének, az ember minden számításának, tervrajzok fölött átvirrasztott éjszakájának, mint látható jelnek - úgy látszik - csupán egy eredménye van: az egyszerűség.

Egy otthoni kert fala több titkot zárhat magába, mint a kínai fal, s a csönd hívebben védi egy fiatal lányka lelkét, mint a szaharai oázisokat a végtelen homok.

Így megy az élet. Eleinte gazdagodunk, vetünk esztendőkön át, azután jönnek évek, amikor az idő megsemmisíti ezt a munkát. A bajtársak árnyéka sorjában elhagy. És gyászainkba lassan belevegyül egy furcsa szomorúság: öregszünk.

Az eltűnt bajtársat nem pótolhatja soha semmi. Öreg bajtársak nem könnyen teremnek. Mi érhet föl a közös emlékek, együtt átélt nehéz órák, viták, megbékülések, érzelmek kincsével!

Vannak csodák, amikről jobb hallgatni. Különben az ember nem ért meg többé semmit.

Silány fogalma van annak a műveltségről, aki azt hiszi, hogy a műveltség lényege a képletekre való emlékezés. Egy rossz előmenetelű reáliskolai tanuló többet tud a természet törvényeiről, mint amennyit Descartes vagy Pascal tudott. De vajon képes-e a szellemnek ugyanolyan szárnyalására is?

Azt hiszik: az ember szabad... nem látják a láncot, mely a kutakhoz köti, s úgy fűzi a föld méhéhez, mint egy köldökzsinór. Ha egy lépéssel továbbmegy - belepusztul.

Mire jó ideológiákon vitatkozni? Ha valamennyit kifejtjük, valamennyi szembekerül egymással.

Az embereket azzal is lehet lelkesíteni, ha egyenruhába öltöztetik őket. Akkor harci énekeket énekelnek, és közös tálból esznek. Rátalálnak arra, amit keresnek: az egyetemesség ízére. A kenyér azonban, amely így osztályrészül jut nekik, megöli őket.

Miért gyűlöljük egymást? Összetartozunk, ugyanegy planétán élünk, ugyanegy hajó utasai vagyunk. S ha szükséges is, hogy a civilizációk szembekerüljenek egymással, hogy előmozdítsák ezzel új szintézisek alakulását: borzalmas, hogy kölcsönösen fölfalják egymást.

Ömlő lávából, csillámló pépből, csodálatosan megfogamzó élő sejtből származunk, és lassan növünk, míg végül kantátákat írunk, és tejutak pályáit mérjük.

Az anya nem csak az életet adta tovább: megtanított egy nyelvet is fiainak, rájuk bízta a századok folyamán lassan fölhalmozott kincset, a szellemi örökséget, melyet ő is csak letétbe kapott, hagyományoknak, fogalmaknak, mítoszoknak ezt a hagyatékát, amelyben benne él mindaz a különbség, amely Newton vagy Shakespeare és a barlangok barmai között van.

A világban, hol élethez oly közel az élet, hol virág már a szél ölén rálel a virágra, s egy hattyú minden hattyúnak ismerőse - egyedül az ember építi egyre magányát.

Nem kétséges, rossz dolog, hogy az ember elnyomja a nyájat. De ne ebben véld felfedezni az igazi rabszolgaságot: az igazi rabszolgaság az, amikor a nyáj tapossa el az embert.