Antoine de Saint-Exupéry

Lakik bennem valaki, aki ellen küzdök, hogy magamat gyarapítsam.

Számomra a szenvedély vak szörnyeteg. Még ha nemes is. Még ha tiszta is.

A barátság mindenekfölött fegyverszünet, hatalmas szellemi érintkezés a köznapi részletkérdések felett.

A mosolyban egymásra találunk, nyelvek, kasztok, pártok felett.

Gyorsan találunk olyan barátokat, akik segítenek nekünk. De csak lassan érdemeljük ki azokat, akik a segítségünket kérik.

A barát az az ember, aki mellett hallgathatok, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni.

A magát kiteregető szerelem közönséges szerelem. Aki szeret, csendben szemléli istenét, és csendben érintkezik vele.

Ha távol vagyunk, képzelődünk. Induláskor sajgó szívvel hagyjuk magunk mögött a gyöngéd vonzalmakat, ugyanakkor azzal a furcsa érzéssel is, hogy kincset ástunk el a föld alá.

Az igazi szerelem nem pazarlódik el. Minél többet adsz, annál több marad belőle neked. Ha igazi forrásra mész vízért, minél többet merítesz, annál bővebben buzog.

Úgy találtam rá, ahogy a dolgok értelmére talál rá az ember, s úgy lépkedek mellette, hogy végre fölfedezzem a világ bensőségét.

Az, aki mindenekfelett a szerelem várásába szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást.

Egy hivatás nagysága elsősorban talán abban van, hogy egyesíti az embereket; csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.

Ha szeretsz, többet látsz a világból, s minél többet látsz, annál jobban szeretsz.

Az ember ledönti a falakat, hogy szabaddá legyen, de aztán már nem egyéb, mint lerombolt erősség, amely minden világtáj felé nyitva van. És kezdődik a szorongás, annak a tudata, hogy nem vagyunk.

Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele... Olyan titokzatos világ a könnyek országa.