Idézetek a zenéről
Ott rossz kedély nem férhet el, hol néhány jó társ énekel, nincs ott irigység, gyűlölet, viszály, harag nem sért szivet, gőg, gond s minden, mi húsba mar, bú, bánat elmúlik hamar, ki dalban örömét leli, bűn ebben őt nem terheli, Istennél több tetszést arat, mint más öröm az ég alatt. A sátán művét rontja meg, visszatart sok gyilkos kezet.
Zene: a csendhez legközelebbi állapot, mely kifejezi a kifejezhetetlent.
A zenének olyannak kell lennie, mint a matematikának, tisztán tudományosnak. Ne legyen köze a drámához, a romantikához, semmilyen más érzelmekhez, csakis ahhoz a tiszta érzéshez, amely az eszméktől elszakított hangok nyomában születik bennünk.
Hogy kiállja-e a zeném az idő próbáját? (...) Nem érdekel. Nem leszek ott, hogy aggódjak miatta. Húsz év múlva már rég halott leszek, kedveseim. Megőrültetek?
Ez nyughatatlan zene. Ez a gyalogló nem adja fel. Előre, fölfelé, tovább, most már nem számít az erdő, sem a fák. Annyi számít, hogy megyünk... és ha jut is megint egy kis boldogság - a fennsík édes, ujjongó boldogsága - ezúttal beledobognak a közeledő lépések. Mert nincs megállás. Addig, amíg nincsen vége.
A zene menekülés volt, befelé fordulás, s ugyanakkor más is, mintha üzenetet bízott volna rá valaki, amit neki kell közvetítenie, figyelt, mit kíván általa közölni valaki, aki már réges-régen nem él.
A zene, ami egy fehér lapon a laikus számára csupán különféle jelek valamiféle megfoghatatlan, értelmezhetetlen halmazának tűnik. De az értő szem már látja a dallamot, ami lelkében életre kel, amit másokkal megoszt. És ebben a pillanatban a zene már nem csak a hangok meghatározott sorrendjét jelenti. Ettől kezdve a barátod.
Csodálatos is, hogy egy nótáról mi minden jut eszébe egy magyarnak. De még csodálatosabb, hogy egy nótáról minden magyarnak ugyanaz jut eszébe. Nem a szöveg idézi föl ezt bennük, hanem valami sajátos kedélyhullámzás, melyet a hangok és a hozzájuk fűződő régi emlékek indítanak meg, szinte függetlenül a szövegtől, s ha valaki szavakba tudná foglalni, hogy mit is gondolnak és éreznek már emberöltők óta olyankor, mikor a Kék nefelejcs-et vagy a Nem ütik a jogászt agyon-t hallgatják, akkor ezek a le nem írt szövegek minden korban és minden egyénnél szinte szóról szóra egyeznének, s ezekből talán össze is lehetne állítani egy nemzeti bölcselet mozaiképületét.
Ó, zene! Eszedbe jut egy dallam, hangtalanul eldúdolod magadban, hogy áthassa bensődet, hogy hatalmába kerítse minden erődet és mozdulatodat - és azokra a pillanatokra, amíg benned él, kioltson minden esetlegest, rosszat, durvát és szomorút a lelkedben, felcsendüljön benne a világ, és a nehezet könnyűvé, a dermedtet szárnyalóvá varázsolja!
A lelked a dallam, a tested a ritmus, az elme az rím, ez zenebuddhizmus.
Zene nélkül az élet tévedés volna.
A jó dalok vagy a jó történetek egyetlen pillanatból születnek.
Aki énekelni akar, mindig talál dalt hozzá.
A zene megsokszorozza örömünket, megsokszorozza fájdalmunkat. Ha elviselhetetlen a fájdalom, a zene két lehetőséget hagy, és döntésre kényszerít: elpusztulni vagy újjászületni.
Ki az köztetek, aki szerelmes lett, s nem hallott zeneszót? Ki az, akit elkap az öröm egy váratlan jó hírre, és ne hallana azonnal muzsikát? Csak a félelem zenétlen! A félelemnek nincs muzsikája, csak zaja. Kegyetlen gépház zsivaja. Trafóház zizegése.
Facebook
Pinterest