Idézetek a veszteségről
Belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. (...) Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.
Egyvalamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad.
Akik sosem ismerték a kölcsönös boldog szerelem mély bensőségét és szoros együvé tartozását, azok a legjobbat mulasztották el, amit az élet adhat - érzik is ezt, ha nem tudatosan, hát öntudatlanul, s az ebből származó csalódottság irigységre, elnyomásra és kegyetlenségre teszi őket hajlamossá.
Az ábrándok, mik itt élnek szívemben, Immár tudom, hogy nem maradnak itt, Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, - Az élet erre lassan megtanít.
Évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.
Az a mélyről fakadó kívánság, hogy valamiben megkapaszkodjunk, nemcsak a külső dolgokra vonatkozóan vagy az érzelmeinkben nyilvánul meg, de abban a hajlamunkban is, hogy pillanatról pillanatra meg akarjuk tartani azt, ami már elmúlt, ahelyett hogy azzal foglalkoznánk, ami itt és most történik.
Mint az aranymosó az aranyat, az Isten kimossa mégis életedből, ami jó.
Vannak emberek, akik úgy halnak meg, hogy sose tudják, hogy van-e szerelem. Akik nem szerettek senkit, és akiket nem szeretett senki soha. Mi már nem vagyunk ilyenek.
Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit.
Hidd el, hogy nem rosszból mondom neked el, Minden napod ugyanaz a monoton menet, Az évek csak telnek, de nem repülnek, A vágyaid veled együtt elmerülnek.
Az én mellkasomba tette belé a szívet a teremtő, leküldött az emberek közé vele. Én, én nem tudtam-tudom hogy lehetett, hogy meg nem mutattam nékik a szívemet, az ő szívüket. Aludtam én? Itt várt a gégémben az életmentő szó; a szó, melynek a boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam. Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.
Minden halállal elvész valami, ami értékes és helyettesíthetetlen.
A becsvágyóknak, akik sosem elégszenek meg az élet áldásával és a világ szépségeivel, az a kényszerű büntetésük, hogy sosem érthetik meg az életet és érzéketlenek maradnak a mindenség javaival és szépségével szemben.
Mindig akkor jövünk rá, hogy mi a legfontosabb számunkra, mikor már elveszítettük.
És sokszor átkarollak csendesen, Szivdobbanásaid busan lesem És mig a tündérek körüldalolnak, Én megsiratlak, mint egy rég-halottat.
Facebook
Pinterest