Idézetek a veszteségről
Kár, mindig akkor döbbenünk rá arra, hogy valaki vagy valami a mienk volt, mikor elvesztettük.
Nehéz a veszteségről beszélni a teljes érzelmi káosz közepette.
Vannak, akiket annyira gyötör, mi lesz velük másvilágon, hogy nem tanulnak meg a földön élni.
Az élet nem más, mint találkozás és búcsúzkodás, és a halál ezek között a legkomolyabb, mert ott már nincs viszontlátás.
Jaj annak, aki elhervadt, mert nem tudott elvirágzani.
Amit testközelbe enged az ember, azt meg is akarja tartani. És megtartani semmit nem lehet.
Ha bármit kidobsz, éppen akkor lesz rá szükséged, amikor már végképp nem tudod visszaszerezni.
A romlás felé haladni kicsit olyan volt, mint szerelembe esni. Mindkét zuhanásban lemeztelenedett az ember, és úgy végezte, ahogy elkezdte az életet: pőrén és üresen.
Meghalni valaki után, akit szerettünk, az könnyű. Tovább élni érte, és tovább örülni helyette is, az a nehéz!
Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet!
Sokféle dicsőség lehet az életben, de mind kisebb értékű annál az egynél, amely a gyermeki hit és merész álmodozás örökös megőrzését jelenti. (...) Ostobaságból és hiúságból (...) elhagyjuk gyermekkorunk álmait, melyeket áttetsző gyémántokként hozunk magunkkal az ismeretlenségből. Mindenki ilyen ragyogó, tiszta gyémántot hoz magával, mely később gazdaggá tehetné őt, s ekként gazdag lenne a világ is. De a gyémánt látszatra egyszerű, könnyen hihetjük, hogy mihaszna üvegdarabkával játszadoztunk, különösen azért, mert az emberek valaha elkezdték gyűjteni a színes kacatokat, melyek gyönyörködtetik a szemet tarkaságukkal, s emiatt értékesebbnek tetszenek. Mihelyt mások kezében ilyet látunk, szégyelljük színtelen játékszerünket, eldobjuk, és igyekszünk, hogy nekünk is olyan tulajdonunk legyen, mint a többinek. Sok idő eltelik, míg rádöbbenünk, milyen értéket szórtunk el.
Elveszíteni egy gyereket nagy megpróbáltatás egy házasság számára. (...) A legtöbb ember azt gondolja, hogy csak a legerősebb házasságok élnek túl egy ekkora csapást. De ez nem így van. Sokat foglalkoztam a témával. Láttam "szörnyű" házasságokat, ahol éppen ez hozta újra össze a szülőket. És láttam olyanokat is, amelyek "tökéletesek" voltak, és úgy törtek darabokra, mint valami olcsó műanyag játék.
Száguldó gondolataim megtorpannak. Tanácstalanul egy helyben állnak. Olyan érzésem támad, mint amikor elhajtok valami mellett, és később ugyan nem tudom, hogy mit láttam szemem sarkából, de érzem, hogy fontos.
Ő engem körülvett volna az okosságával, a kedvességével, a megfontoltságával, vigyázott volna rám, és nem csak a testével szerette volna a testemet, hanem minden gondolatával is szeretett volna engem, aki vagyok, és őmellette nekem nem kellett volna színészkedve játszanom a magabiztos, kiegyensúlyozott, derűs nőt, hanem magabiztos, kiegyensúlyozott és derűs lettem volna igazán, és szerényen boldog is talán, asszony egy becsületes férfi árnyékában, feleség, akinek senkit se kell hetyke képmutatással, függetlensége öntudatos vállalásának látszatával megtévesztenie.
Lehetett volna szerelem de nem tudtam jól kitalálni hol a helyem amikor lettél azon a májusba forduló estén.
Facebook
Pinterest