Idézetek a veszteségről
Mennyi reményt veszített a világ az erőszak által, mennyi szerelmet és mennyi boldogságot!
Visszaemlékezett arra a napkeleti királyra, aki meg akarta ismerni az ember történetét, s egy tudós ekkor ötszáz kötetet hozott neki. De a királyt nagyon elfoglalták az ország ügyei, és megparancsolta, hogy az ötszázkötetes anyagot sűrítsék össze. Húsz év múlva visszatért a bölcs, és a történelem akkor már csak ötven kötetből állt. De a király időközben túlságosan megöregedett ahhoz, hogy ennyit olvasson, ezért megint ráparancsolt, hogy fogja rövidebbre a tudományát. Ismét eltelt húsz esztendő, és az ősz, öreg bölcs megjelent egy kötettel, amely mindazt magába foglalta, ami a királyt érdekelte. De a király halálos ágyán feküdt, és még arra sem maradt ideje, hogy azt az egy kötetet elolvassa. Ekkor a bölcs egyetlen mondatban tömörítette számára az ember történetét. Ez így szólt: született, szenvedett és meghalt.
Ha szeretünk valamit, minden elveszett darabjával magunkból is elvesztünk egy kicsit.
Valami mást is tanultam. Azt, hogy ahogy öregszem, elveszítek olyan dolgokat, amiket sajnálok. Például... a tejfogaimat, amelyek idővel helyet adnak a vasfogaknak. De ennél fontosabb dolgok is elvesznek..., barátok. És csak reménykedhetünk, hogy a hamis barátok vesznek el, akikről kiderült, nem igaziak. Ha szerencsém van, az igazi barátaim megmaradnak, azok, akik mindig is mellettem álltak..., pedig nem mindig hittem.
Az ember akkor ismeri meg magát, ha mindenét elveszíti.
Sok ember fél kimondani, mit szeretne. Éppen ezért nem kapják meg azt, amit szeretnének.
Meg kellett volna ölelnünk, talán megcsókolni, megmondani neki, hogy szeretjük. Egyszerűen, ember módra megsajnálni. De nem tettük. Restelltünk szentimentálisnak látszani... mi egyszerűen vakok voltunk, esztelenek!
Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz.
A megszerzett dolgok törékenyek, a tartósnak hittek gyorsan elmúlnak, a biztosnak tűnők szertefoszlanak.
Sose mondd azt: "el- veszítettem", semmiről; mondd: "visszaadtam".
Bárcsak nyelvtanulásra fordítottam volna az időt, amit vívásra, táncra, medvemókáztatásra prédáltam el. Ó, bár a művészeteket tanulmányoztam volna!
Egyszerre, mint árny, tűn el az imádott, És mint a rózsafelhő, nem sajátod; - Perc a tiéd, egy perc, az isteni!
Az ember rengeteget veszít, ha sohasem veszíti el a fejét.
Csak az agyunk volt fejlett! Túl okosak voltunk, túl értelmesek, már mindent tudtunk... csak élni és szeretni nem!
A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. (...) Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna.
Facebook
Pinterest