Idézetek a vallomásról
Várod azt, hogy megérintselek.
Mert remegni vágysz,
És ellentmondani,
De a tested szerelmet készül vallani.
Veled mindenkinél büszkébb vagyok;
Csak egyben koldus: mindent elvehetsz,
S ezzel a legkoldusabbá tehetsz.
Im, szerelmem ekkép változik, de
Soha meg nem szűnik, mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb is...
Gyakran csendes a folyó, de mély!
Lehet, hogy túl korai, lehet, hogy túl késő, de most én is ki akarom mondani, ahogy te is kimondtad: szeretlek. Nem muszáj elhinned, lehet, hogy butaság, és az is lehet, hogy csak képzelődöm.
Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád. De megismerlek majd.
Ha nem maradsz sokáig távol, itt foglak várni egész életemben.
Esküszöm; s e szent hitemnek,
Melyet adtam édesemnek,
Pontjait meg nem csalom.
Kérlek is reménykedéssel,
Hogy viszonti esküvéssel
Kösd le szíved, angyalom!
A józan ész nyert, a barátság vesztett,
mert szívemben a szeretet szerelmet ébresztett.
S most elképzellek, amint végigmész a néptelen utcán, és a tavaszi sötétségben várod a trolibuszt, aztán pedig földalattin utazol egészen hazáig. Ma éjjel fennmaradok veled, amíg haza nem érsz a városon át. Drágám, amíg te utazol, én itt ülök az álomba merült házban, ahol csak egyetlen lámpa ég, és végiggondolom mindazt, amit rólad hiszek.
Én vagyok én,
Ha csendre vágysz, az vagyok én,
Az leszek melletted,
Belopódzok halkan a szívedhez.
Átküzdöm magam minden akadályon,
míg az ajtó mögé nem érek.
Legyőzöm, ami szembeszáll velünk,
és akkor végre eljutok hozzád.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
Még engedem, hogy ár sodorja, szél kavarja életem, ameddig jó nekem,
De azt hiszem, most van itt a perc, hogy fogd a két kezem, az kell nekem,
Mert ha itt vagy velem, a szívem megpihen.
A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is. (...) Ha a Történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.
S kiszállunk majd egy csodálatos tájon,
Hol semmi sincs, csak illat és meleg:
Fölszikkasztjuk a könnyeinket
S megengeded, hogy szeresselek...
Facebook
Pinterest