Idézetek a vallomásról
Amit nekem adtál, azt én elfogadtam És hittem benned, pedig nem is tudtam Hogy hitem örökre megmarad Semmim sincs, csak te vagy.
Fázol? várj, betakarlak az éggel, hajadra épül a hímzett csillagok csokra és holdat lehellek a szemed fölé.
Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem, (...) Csak azt tudom, hogy társra sose várt az én szivem, s lettél egyszerre társa.
Nem bánom, ha csak hangszered leszek, sem azt, ha mostanáig másé voltál, nem bánok férjet, gyermeket... ha kell, áldozz fel, csak legyél te az oltár.
A csoda Te vagy. Eged aranya Rám is poroz talán majd valaha!
Akárhogy is fáj, vigasz, hogy te fájsz.
Egyszer azt álmodtuk, hogy idegenek vagyunk. Fölébredtünk, hogy lássuk, mennyire drágák vagyunk egymásnak.
Ha nem ismertük volna egymást! Ez is előfordulhat, kedvesem, lásd, mit tett a Sors érette, érezed, hogy így szeressünk, s mi legyünk ezek?
Arcod varázsa csordultig betölt S egy pillantásodért is sorvadok; Nincs más, nem is akarok más gyönyört, Csak amit tőled kaptam s még kapok.
A harc alább hagy bennem, De nem felejtek semmit, És kezdeném is újra. Neved szép betűit Ámor homlokomra írta.
Menekülj, mert bűvös körbe zárlak, Hogy rabságodban szerelmet tanulj!
Miközben alszol, én az esőben állok, és nézem, ahogy a cseppek a hajamról az arcodra hullanak, és te mintha mosolyognál álmodban, de mégis néma vagy.
Ígérd meg azt, hogy kezed kezemből vissza nem veszed, s akkor is szeretni fogsz, mikor már én is vén leszek.
A hangod akkor legszebb ha kerete a csöndnek, a hajad akkor legszebb ha cseléde a napsugárnak, az arcod akkor legszebb ha emlékszem rája sírva, a sorsod akkor legszebb ha elszáll mint az ének.
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj: de ne feledd, hogy némán is szeress...
Facebook
Pinterest