Idézetek a vallomásról
Nem csupán szeretlek: szeretem, ahogy te szeretsz engem.
Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Sohasem szeretett!
Lehetne szép. Lehetne véled. Lehetne szép. Lehetne élet. Persze van is: élet és véled (vagyis, amit én annak vélek).
Első álmom rólad volt, első álmom elrepült, Még az esti szél nyögött, még az égen csillag ült.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház.
Végy egy darab agyagot, Nedvesítsd meg, lapogasd meg, S formáld ki belőle tenmagad és engemet. Aztán törd, zúzd össze a két kis szobrot, S tégy egy kis vizet hozzá. Formáld újra a te képedre, meg az enyémre. Akkor az én agyagomban van egy kevés belőled, A te agyagodban van egy kevés belőlem. Semmi sem választ el bennünket többé.
Mit az emberek így hívnak: szerelem, nem azt adom én neked, de az áhitatot, mit rejt a szivem, s mi megindítaná az eget - a lepke vágyát a csillag után, fényszomjat, mit érez az éj, vágyat, mely a lét sötét kapuján kiröppen az ég felé.
Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.
Rád borulnék ősszel, takaró avarral És ha tél lehetnék, behavaználak. Beléd olvadhatnék nyíló szép tavasszal Forró nyár, ha lennék, beragyognálak.
Nincs fülem többé, mégis beszélj hozzám, tökéletesen értelek. Míg éltem, nem érthettelek, annyi vágyad, késed és sérülésed, annyi rögeszméd, persze nekem is: két bolond. De ha most kérdezel, gömbölyü csöndem felel.
Ó, az illatodban ülve várok egész nap Hogy szádban hozd el éltető vizemet Itt vagy velem, ahogy írom ezt a sort Ahogy szemedhez ér, én ott vagyok veled.
Úrnőm, esdekelek; ki vagy? isten? földi halandó? Hogyha te istennő vagy, a tágterü égbe lakók közt - Zeusz atya gyermeke: Artemisz az, kihez én a leginkább tartalak arca hasonlónak, termetre s alakra; és ha halandó vagy, ki a földön tartja lakását, boldog apád háromszor, anyád is boldog, az úrnő, és testvéreid is háromszor: bennük a lélek örvendezve repes bizonyára örökre miattad, táncba vegyülni ha látnak ilyen szép tiszta virágot.
Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.
Azt hallottam valahol, hogy a szerelem nem más, mint egy barátság, amely lángra kap. Én is pont így érzek irántad.
Facebook
Pinterest