Idézetek a szülőről
A gyerekek nem használati utasítással születnek. Mindegyiket külön meg kell fejteni, és mire sikerül, már fel is nőttek.
Senki se tud felkészíteni arra, mi történik, ha gyereked születik. Amikor a karodban tartod a babát, és tudod, mostantól ez a kötelességed. Senki se tud felkészíteni a szeretetre és a félelemre. Senki sem tud felkészíteni a szeretetre, amit a szeretteid éreznek iránta. És semmi sem tud felkészíteni a gyermektelen barátok közönyére.
Életemben először érzem azt, hogy megértem a szülőt, aki megüti a gyerekét - mert az ember rájuk néz, s a szemükben ott látja saját magát tükröződni, s ez a tükörkép nem túl hízelgő.
- Hogy néz ki egy apuka? (...) - Olyan, mint a kötéltáncos a cirkuszban. Mindenkivel szeretné elhitetni, hogy amit csinál, az óriási művészet, de azért látni rajta, hogy csak azért imádkozik magában, hogy átevickéljen a túloldalra.
A testvéri viszony az igazságos elosztásról szól, hogy mindenkinek ugyanannyi jusson játékból, húsgombócból, szeretetből. De az anyaság egészen más. Az anya azt akarja, hogy a gyerekének mindenből több jusson, mint neki jutott. Hogy a gyereke jusson a legmagasabbra, a legmesszebbre. Ezt nem lehet szavakkal kifejezni, mert nagyobb dolog annál.
A gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresnénk. Nem túlféltően, nem túlóvóan, nem neurotikus kötődésben. Az a szülői, nagyszülői habitus, hogy képtelen vagyok a jelenben élve, felelős emberként mérlegelni egy kérést, hanem mindig pattanok, amikor valamit kiejt a száján, önmagában abnormális, és egy gyereknek rosszat tesz, ha abnormális gesztusok sokaságát kell átélnie.
Kamaszkoromban költő akartam lenni, az anyám azonban közölte velem tizennégy éves koromban, hogy az igazi tehetség ilyenkorra már kitör, rajtam pedig nem látszik. Kitörölhetetlen emlék. Mit csinált ezzel szemben apám? Darabonként megdicsérte a verseimet? Szó sincs róla. Vett nekem egy stilisztikát, és beleírta kézzel: "Tamáskám, én azt kívánom neked, hogy ne legyél költő, mert az egy nagyon nehéz életsors. De ha mégis verseket szeretnél írni, akkor forgasd ezt haszonnal."
Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg. Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait és az lesz eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett fölösleges követelményekkel túl korán megtörje. Akit megvédtek a külvilággal, igen, ha kell, az iskolával szemben is.
A szülőknek egy dolguk van: az elképzelhető legnagyobb pozitív elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki szeret!
Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy egyszer csak hirtelen valami biológiai óra elkezd bennem ketyegni, és ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy szülő legyek. Úgy érzem, semmi sem hiányzik az életemből. Nincs bennem üresség, amit valaminek ki kellene töltenie. Itt vagy nekem te, itt van a munkám, és teljes mértékben visszautasítom azt a kényszert, hogy minden nőnek anyának kell lennie. Egyesek azok, mások pedig nem, és a legcsodálatosabb az, hogy mindenki eldöntheti, melyiket választja.
Életművemnek a három gyerekemet tartom. Semmi más nem érdemel elismerést, mint az életük által bizonyítható folytonosság. Semmi más nem közömbösíti az elmúlás keserűségét, mint az ő továbblétezésükből való végső eltávozásom. Nincs a magam számára becsülendőbb bennem, mint a hozzájuk való ragaszkodásom. Ettől vagyok a természet része.
A gyerekként eltöltött létnek is vannak minőségbeli fokozatai, melyeket leginkább a felnőttek kommentárjai jeleznek a bimbózó elme felé. Mert a felnőtteknek (és csak most értem meg, miért) megvan az a csodás képességük, hogy ne vegyék figyelembe, ha épp az a gyerek ólálkodik a közelben, akiről egy különösen kínos beszélgetés folyik. "Ebből soha nem lesz semmi." "A jegyei rosszabbak, mint az apjának voltak ennyi idős korában, pedig az is hülye, mint egy lánctalpas." "Remélem, a gyárba még felveszik, csak ne kéne annyit járatni iskolába." Vagy ennek a tökéletes ellenkezője, az eljövendő dicsőség megelőlegezett himnuszai, az elégedettség szociális böffentései, a szülői kannibálszeretet iszonyatos megnyilvánulásai, melyek, ha lehet, még nyomasztóbb súlyt helyeznek az áldozat vállára. Amennyiben képes vagy felmérni a léted által okozott károkat, mindennap azzal a vidám érzéssel ugorhatsz neki reggeleidnek, hogy téged senki nem akar, de ha már itt vagy, teljesítened kellene valamiféle homályos elvárásokat, amire viszont létednél fogva képtelen vagy. De ha tehetséges gyerek vagy megértő szülőkkel, a legrosszabb a helyzet. Az életed folytonos és szüntelen bizonyítás, hogy igenis méltó vagy arra a szeretetre és elismerésre, amit kapsz, és minden apró melléfogás, minden hiba ezerszeres nagyításban látszik. Aki ebbe a kategóriába esik, az előbb-utóbb összeroppan. Ha szerencséje van, még gyerekkorában.
Ha nem figyelsz a saját testi és mentális egészségedre, akkor nem lehetsz a legjobb anya sem.
Attól, hogy anyává válunk, a személyiségünk nem változik. Nem kell elveszítenünk azt, akik voltunk, csak mert gyermekünk született.
Szeresd egészségedet, mert ez a jelen. Védd a kisgyermeket, mert ez a jövő. Őrizd szüleid egészségét! - mert a múlton épül fel a jelen és a jövő.
A gyerekek nem használati utasítással születnek. Mindegyiket külön meg kell fejteni, és mire sikerül, már fel is nőttek.
Senki se tud felkészíteni arra, mi történik, ha gyereked születik. Amikor a karodban tartod a babát, és tudod, mostantól ez a kötelességed. Senki se tud felkészíteni a szeretetre és a félelemre. Senki sem tud felkészíteni a szeretetre, amit a szeretteid éreznek iránta. És semmi sem tud felkészíteni a gyermektelen barátok közönyére.
Életemben először érzem azt, hogy megértem a szülőt, aki megüti a gyerekét - mert az ember rájuk néz, s a szemükben ott látja saját magát tükröződni, s ez a tükörkép nem túl hízelgő.
- Hogy néz ki egy apuka? (...) - Olyan, mint a kötéltáncos a cirkuszban. Mindenkivel szeretné elhitetni, hogy amit csinál, az óriási művészet, de azért látni rajta, hogy csak azért imádkozik magában, hogy átevickéljen a túloldalra.
A testvéri viszony az igazságos elosztásról szól, hogy mindenkinek ugyanannyi jusson játékból, húsgombócból, szeretetből. De az anyaság egészen más. Az anya azt akarja, hogy a gyerekének mindenből több jusson, mint neki jutott. Hogy a gyereke jusson a legmagasabbra, a legmesszebbre. Ezt nem lehet szavakkal kifejezni, mert nagyobb dolog annál.
A gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresnénk. Nem túlféltően, nem túlóvóan, nem neurotikus kötődésben. Az a szülői, nagyszülői habitus, hogy képtelen vagyok a jelenben élve, felelős emberként mérlegelni egy kérést, hanem mindig pattanok, amikor valamit kiejt a száján, önmagában abnormális, és egy gyereknek rosszat tesz, ha abnormális gesztusok sokaságát kell átélnie.
Kamaszkoromban költő akartam lenni, az anyám azonban közölte velem tizennégy éves koromban, hogy az igazi tehetség ilyenkorra már kitör, rajtam pedig nem látszik. Kitörölhetetlen emlék. Mit csinált ezzel szemben apám? Darabonként megdicsérte a verseimet? Szó sincs róla. Vett nekem egy stilisztikát, és beleírta kézzel: "Tamáskám, én azt kívánom neked, hogy ne legyél költő, mert az egy nagyon nehéz életsors. De ha mégis verseket szeretnél írni, akkor forgasd ezt haszonnal."
Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg. Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait és az lesz eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett fölösleges követelményekkel túl korán megtörje. Akit megvédtek a külvilággal, igen, ha kell, az iskolával szemben is.
A szülőknek egy dolguk van: az elképzelhető legnagyobb pozitív elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki szeret!
Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy egyszer csak hirtelen valami biológiai óra elkezd bennem ketyegni, és ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy szülő legyek. Úgy érzem, semmi sem hiányzik az életemből. Nincs bennem üresség, amit valaminek ki kellene töltenie. Itt vagy nekem te, itt van a munkám, és teljes mértékben visszautasítom azt a kényszert, hogy minden nőnek anyának kell lennie. Egyesek azok, mások pedig nem, és a legcsodálatosabb az, hogy mindenki eldöntheti, melyiket választja.
Életművemnek a három gyerekemet tartom. Semmi más nem érdemel elismerést, mint az életük által bizonyítható folytonosság. Semmi más nem közömbösíti az elmúlás keserűségét, mint az ő továbblétezésükből való végső eltávozásom. Nincs a magam számára becsülendőbb bennem, mint a hozzájuk való ragaszkodásom. Ettől vagyok a természet része.
A gyerekként eltöltött létnek is vannak minőségbeli fokozatai, melyeket leginkább a felnőttek kommentárjai jeleznek a bimbózó elme felé. Mert a felnőtteknek (és csak most értem meg, miért) megvan az a csodás képességük, hogy ne vegyék figyelembe, ha épp az a gyerek ólálkodik a közelben, akiről egy különösen kínos beszélgetés folyik. "Ebből soha nem lesz semmi." "A jegyei rosszabbak, mint az apjának voltak ennyi idős korában, pedig az is hülye, mint egy lánctalpas." "Remélem, a gyárba még felveszik, csak ne kéne annyit járatni iskolába." Vagy ennek a tökéletes ellenkezője, az eljövendő dicsőség megelőlegezett himnuszai, az elégedettség szociális böffentései, a szülői kannibálszeretet iszonyatos megnyilvánulásai, melyek, ha lehet, még nyomasztóbb súlyt helyeznek az áldozat vállára. Amennyiben képes vagy felmérni a léted által okozott károkat, mindennap azzal a vidám érzéssel ugorhatsz neki reggeleidnek, hogy téged senki nem akar, de ha már itt vagy, teljesítened kellene valamiféle homályos elvárásokat, amire viszont létednél fogva képtelen vagy. De ha tehetséges gyerek vagy megértő szülőkkel, a legrosszabb a helyzet. Az életed folytonos és szüntelen bizonyítás, hogy igenis méltó vagy arra a szeretetre és elismerésre, amit kapsz, és minden apró melléfogás, minden hiba ezerszeres nagyításban látszik. Aki ebbe a kategóriába esik, az előbb-utóbb összeroppan. Ha szerencséje van, még gyerekkorában.
Ha nem figyelsz a saját testi és mentális egészségedre, akkor nem lehetsz a legjobb anya sem.
Attól, hogy anyává válunk, a személyiségünk nem változik. Nem kell elveszítenünk azt, akik voltunk, csak mert gyermekünk született.
Szeresd egészségedet, mert ez a jelen. Védd a kisgyermeket, mert ez a jövő. Őrizd szüleid egészségét! - mert a múlton épül fel a jelen és a jövő.
Facebook
Pinterest