Idézetek a szülőről
A szüleink (...) aggódtak helyettünk, és ők vállalták értünk a nehéz dolgokat, hogy mi gyerekek maradhassunk. Mindig kinevettük, unalmasnak meg értelmetlennek tartottuk a felnőtteket, pedig megvédtek bennünket, biztonságossá tették számunkra a világot, hogy játszhassunk benne. Nem akarok felnőtt lenni.
Felnőttként már látom, hogy a gyerekek már nagyon fiatal korban megérzik, milyen az, amikor leértékelik őket, amikor a felnőtteket nem érdeklik annyira, hogy segítsenek nekik tanulni. Az efelett érzett haragjuk rendetlenkedésben nyilvánulhat meg. Aligha az ő hibájuk. Nem rosszak. Csak próbálják túlélni a méltatlan körülményeket.
Az a képességünk, hogy életet adhatunk, olyan, mint egy szál gyufa. Használhatjuk nagyon jól és nagyon rosszul is. Egy szál gyufa fényt hozhat egy sötét szobába. De porrá is égethet egy otthont.
A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja - és persze apja is! - legyen neki.
A házasság és a gyerekvállalás nem könnyű dolog. Ez nem jelenti azt, hogy félni kell tőle, mint a tűztől.
Elköltözöl otthonról, éled az életedet, vezeted a saját üzletedet... de abban a pillanatban, hogy beteszed a lábad a szülői házba, újra gyerek vagy, az ő fedelük alatt élsz, kijárási tilalom van, és kérdések száza záporozik feléd, ha esetleg ki szeretnéd tenni a lábad az ajtón. Teljesen mindegy, hány éves vagy, mindig a szüleid akarnak lenni, mintha nem akarnák észrevenni, hogy kiválóan elvagy nélkülük is.
A gyerekek a születésük pillanatától fogva eltöltik az ember szívét szeretettel... és rettegéssel. Főleg a kislányok. Mindentől meg akarod óvni őket. És amikor nem tudod, úgy érzed, megbuktál.
A gyermekvállalás mindig hatalmas kockázat. Talán egészséges gyermek születik, akinek később szívbetegsége lesz, vagy cukorbetegsége, vagy valami kábítószer-függősége. Talán összetörik a szívét, vagy elvetél, vagy háborúban veszíti el a férjét. Ha csakis olyan gyermekeink születhetnének, akiknek soha semmi nehézsége nem lesz az életben, akkor bizony soha nem születnének gyermekek.
Szülőnek lenni olyan, mint szappanbuborékot tartani a kezedben, amit óvni kell, miközben ejtőernyővel kiugrasz egy gépből, megmászol egy hegyláncot, majd háborúba mész. El akarod rejteni, hogy biztonságban tudhasd, ne érje természeti csapás, erőszak, előítélet és gonoszság, de persze mindez lehetetlen küldetés. Állandó rettegésben élsz, hogy kipukkad a buborék, vagy hogy te magad teszel kárt benne. És tudod, hogy ha az a buborék eltűnik, te is semmivé válsz.
A gyerekek. Róluk szól minden. Az ő létezésük köti le minden figyelmünket, ez tart meg bennünket a helyes úton, e körül forog minden. Átörökítettük magunkat - ugyan hogyan is találhatnánk meg ebben a szabadságunkat?
Az anyai szív mindent megbocsát, és egy idő után minden engedetlenségünk feledésbe merül.
Kezdő szülőként nagy vágyakat dédelgetünk a gyerekeinkkel kapcsolatban: legyen sikeres, népszerű, zseniális. Aztán ahogy múlnak az évek, ezek az igények valami jóval mélyebb vággyá alakulnak. Legyen boldog.
Az anyai ösztön minden észérvet felülír: az igény, hogy szerethessünk és gondoskodhassunk egy teremtményről, akinek szüksége van ránk, erősebb mint a vér köteléke, sőt, erősebb, mint a fajok közti határok.
Büszkén hordozom a vállaimon a családom életének a súlyát. Mert ez egy szülő dolga.
Egy apának mindig a gyereke mellett a helye, minden nap, bármi áron, hogy érezze a szeretetet, a biztonságot. Egy gyerek bármikor számíthat az apjára, akitől tanácsot kérhet, ha útmutatásra, bátorításra van szüksége.
Facebook
Pinterest