Idézetek az öregedésről
Ha úgy gondolod, hogy az öregség bölcsességgel táplálkozik, akkor már fiatal korodban munkálkodj azon, hogy öregségedben ne legyél híján e tápláléknak.
Sosem gondolkodtam a jövőn. Arra, hogy megöregszem. Mert talán a jövő sosem volt kegyes a hozzám hasonlókhoz (...). De hirtelenjében a jövőm nagyon is valóságosnak tűnik. És megöregedni nem csak elkerülhetetlen, hanem most már vonzó is.
Onnantól vagy középkorú, hogy az emlékeid fontosabbak, mint az álmaid.
S légy velem, ha alázatos Lábam vén klastromot tapos, S fakó, nagy boltivek alatt Tömör pillérek közt halad, Míg sok szines üvegkorong Szűrt fénye szentekről borong.
Éveknek súlya nem mindig teher, Sok ember lassan mindent kihever. Deres hajával gyakran béke jár, Nincs szenvedélye, csak emléke már.
Megszoktam, hogy napi tizenhat órát dolgozom, és újabban megbotránkozva veszem észre, hogy fáradt vagyok. Barátaimtól úgy értesültem, hogy az ember idővel megöregszik. Titokban mindig azt hiszem, hogy ilyesmi csak másokkal történik.
Külsőleg az öregember és a gyerek jókedve nagyon hasonlatos. Sem az észnek, sem valami különösebb humorérzéknek nincs köze hozzá. Csak a felületen látszik valami kis fénysugár, és éppen úgy felragyogtatja a friss zöld gallyat, mint a szürke, mohos törzset. De az egyik esetben igazi napfény ragyog, a másikban csak korhadt fahasábok foszforeszkálnak.
Az emberélet útjának felét elérni, e rettentő küszöböt átlépni nem jelent egyebet, mint hogy már nem élünk annyit, mint eddig. Most már kifelé sodródunk a világi időből, és ez olyan borzasztó. Megfordították a lemezt, gyerekek.
Az öregséggel együtt élesedik visszatekintő tehetségünk. Testünk vegykonyhája készül az elmúlásra. Az életbe visszatérő tetszhalottak mesélik, hogy tudatuk elvesztésének pillanatában lepergett előttük egész életük. Öregedésünk is ezt teszi velünk, kíméletes lassúsággal visszapergeti a virtuális videoszalagot abból a fekete dobozból, amelyben a halál katasztrófájának magyarázatát őrizzük. Merthogy halálunk oka nem lehet más, mint a saját életünk. És amikor lepereg a film, elfogy minden emlékünk, üres lesz a fekete doboz, hiába hunyjuk le a szemünk, az idő elhagyott csigaházként görgeti üres porhüvelyünket a feledésbe.
Ahogy az ember öregszik, egyre jobban megszokja, hogy meghallgason másokat.
Látod, így jön majd az öregség, udvariasan. (...) Nem dráma az öregség, ne félj. Egy napon hírt kapsz, ennyi az egész. Felnézel a munkából és az életből, szórakozottan, s aztán készségesen mondod: "Igen, igen. Meg kell öregedni. Egy pillanat még, valamit akartam... Mit is? Igen, élni. Tudom, most már késő. Mehetünk."
Ahogy idősebb lesz az ember, azok a képi és érzelmi elemek, melyeket kicsomagolni kíván, egyre tágabb értelmezést nyernek, a körülöttünk zajló élet látványa kiteljesedik, az okok világosabban mutatják a mögötte fortyogó létezést, feltárul a sokezer elemre bontható világ, egy emberi élet születéstől halálig követhető tragikomédiája.
A fiatalság olthatatlan lánggal ég (...). Öregkorunkra már csak a nyamvadt kandalló jut.
Az érett kor olyan, mint a látóhatár, minél közelebb jutsz hozzá, annál inkább hátrál.
Soha nem annyira öreg az ember, hogy már semmit se érjen.
Facebook
Pinterest