Idézetek az önismeretről
A mentális készenléthez az is kell, hogy ne válaszoljak minden kritikára, észrevételre azzal, hogy jó, de. Elárulom, a jó válasz a következő: aha, elgondolkodom rajta. Ameddig valakiben nem alakul ki egyfajta önreflexió és a más vélemények befogadásának képessége, addig hárítani fog minden bírálatot. Az ilyen ember mindig csak védekezik, megpróbálja igazolni önmagát, és elmagyarázni, miért van minden úgy jól, ahogy kitalálta.
Az elmének van egy önmagát magyarázó mechanizmusa, ami előállítja azt a nagyjából folytonos érzetet, hogy ami a tudatunkban van, az cselekedeteink oka - a fenomenális akaratot - , miközben az elme sohasem ismerheti magát elég jól ahhoz, hogy képes legyen megmondani, mik cselekedeteinek az okai.
Az öneszmélet a szemlélt lelki tartalom színét megfakítja; ha szemlélem magamat dühömben, nem tudok igazán dühös lenni.
Nem merek most tükörbe nézni, mert félek, hogy annak látnám magam, aki per pillanat vagyok.
Sosem voltam oda az okos ötletekért. Én az eszetlen, meggondolatlan döntésekben hiszek, azok teszik érdekessé az életet. Márpedig az életnek muszáj érdekesnek lennie, mert csak egyszer adatik meg nekünk.
Tapintom magam. Ugyanaz? Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el, hogy üres a tapintható? magamtól mikor? ki lökött el? Hogy kicserélt egy pillanat, hogy lehet, hogy észre se vettem? Mindenki így él? vagy csak én, ily tudatlanul, meglepetten?
Nem futhatunk el az árnyékunk elől, hiszen követ bennünket mindenhová. Ám ha mi futunk az árnyék felé, menekülni kezd előlünk.
Agyunk és ebből adódóan személyiségünk szobrászai, alapanyagai egyaránt mi vagyunk.
Nagyon kevesen hallgatunk a testünk üzeneteire, mert elveszünk a gondolatainkban. Pedig a test fantasztikus barométer: azt mutatja, hogy vagyunk, nem pedig azt, mit gondolunk arról, hogy vagyunk.
Van néhány dolog, amit magadnak se tudsz bevallani. Sóvárgások, vágyak, amiket ha beismernél, nem lehetnél tovább az, aki vagy. És a külcsín, amit oly vigyázva építgettél, szétporladna, megvilágítva körülötted a dolgokat, amik igazán nevetségessé tennének.
Érdekes, hogy mennyire el tud vakítani egy tükör, ha nem másokat, hanem magunkat nézzük benne...
Mi, emberek gyakran nem látunk át a magunkkal cipelt kulturális poggyászon.
Kényelmes és megnyugtató hinni, hogy van egy lényegi énünk, hogy a jó emberek jók, a rosszak rosszak, és hogy ezek a tulajdonságok bennünk élnek, nem pedig a minket éppen körülvevő látvány, hangok és jelképek határozzák meg őket. A szociálpszichológia azonban megkérdőjelezi ezt a hiedelmet. Valójában még az emlékeink is - az építőkockák, amelyekből az idő múlásával összeáll, kik vagyunk - magukon viselik a helyek címkéjét, ahol keletkeztek.
A tökéletességhez az ér a legközelebb, aki belátja a saját korlátait.
Az élet kegyes, mindenkinek meghagyja és megadja a lehetőségét, hogy saját maga fedezze fel a belső és külső világot.
Facebook
Pinterest