Idézetek az önismeretről
Néha olyan, mintha mindnyájan magunkban hordoznánk az anyánkat. Kihámozza magát a bensőnkből, lassú, szívós munkával, rétegről rétegre haladva, aztán egyszer csak előbújik. Kukucs, ki van itt? Az anyád. Az vagy, ami én, a saját anyád vagy, akár tetszik, akár nem.
Látni azt, ami igazán vagyok, Nem azt, mit magamról gondolok - Ha minden hibám vállalni tudom, A hamis tükröt a szemétbe dobom.
Az emberek saját motivációik elemzése nélkül is élhetnek értékes életet.
Ugyanúgy veszünk tudomást önmagunkról, mint másokról. Ha a saját szellemünkről akarunk tudomást szerezni, reakcióinkat kell megfigyelni, pontosan úgy, mint amikor mások szelleméről kívánunk megtudni valamit.
Senki nem szabadulhat meg a szeplőitől, nem futhat gyorsabban magánál, nem léphet ki a saját bőréből. Személyiségünk mély rétegei olyan hosszú idő alatt kristályosodtak ki, hogy aligha változtathatjuk meg egy csapásra. Agyunk százmilliárdnyi szinapszisa egyetlen döntés nyomán nem alakítja át kapcsolatait.
Aki döntést hoz és cselekszik, nem értheti meg teljesen a viselkedését szabályozó törvényeket. Belülről nézve úgy látjuk, hogy bármikor bármin tudunk változtatni. A gép, mint gép ezt nem képes felfogni. Így aztán, miközben az ember nem szabadulhat saját személyisége börtönéből, nem is lehet teljesen tudatában neki, legalábbis aközben, mikor mérlegel és dönt. És ez így is van jól. Jó, hogy egészen az utolsó leheletünkig hisszük, hogy bármit megváltoztathatunk.
Néha az ember nem is tudja, mi hiányzik neki, míg rá nem talál hirtelen.
Furcsa dolog a csend, olyan, mint egy tükör. Megmutatja, mi van benned.
A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked, mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne.
Hihetetlen, hogyan nézhetünk egész életünkben a tükörbe, és hihetjük azt, hogy tisztán látunk. Azután egy nap, amikor lehántjuk a képmutatás szürke foncsorát, hirtelen rádöbbenünk, hogy sosem láttuk magunkat igazán.
Éreztem, ahogy elmozdul köztünk valami, úgy, mint a föld rejtett lemezei. Azt hisszük, ismerünk valakit, de az a valaki örökké változik, és mi is változunk. Váratlanul rájöttem, mit jelent élni: azt, hogy láthatatlan lemezeink ide-oda csúszkálnak a testünkben, kezdenek összerendeződni azzá a személyiséggé, akivé leszünk.
Bármi táplálhatja a kreativitást, a szüleinkhez való viszonyunk, a fájdalom, egy mozdulat, egy olvasmány, egy film, de a belső erőhöz mindenekelőtt saját magunkkal kell megbarátkoznunk.
Jobb, ha az ember kissé felkészületlennek érzi magát, mint ha úgy áll egy helyzethez, hogy azt gondolja, mindent tud.
Az embernek saját magával kell foglalkoznia, nem a másikkal. Mert minden ember más, minden ember másképp tud csinálni valamit, minden ember másképp szeret valamit csinálni. Az rajtam nem segít, ha tudom, hogy X vagy Y valamit rosszul csinált vagy jobban csinált, mint én. Rajtam az segít, ha azt tudom, hogy én mit szeretnék, és azt hogy fogom csinálni.
A hegyen pontosan annyira vagy suta, annyira vagy gyenge, annyi kétség mardos, néha annyira vagy erős, vagy ügyes, vagy okos, amennyire tényleg. Olyan vagy, amilyen tényleg. Beszűkül a fizikai mozgástered, beszűkül a gondolkodásod, nincsen hova bújnod és menekülnöd, és egyébként a hegyet nem is érdekelné, hogy mivel próbálod elkápráztatni.
Facebook
Pinterest