Idézetek az önismeretről
Hézagos tudásunk folytán mindig érezzük, hogy számtalan lehetetlen problémával állunk szemben - de azért mégis meg vagyunk elégedve önmagunkkal, s nagyra tartjuk saját szellemességünket. Nem a nagy örömök azok, amelyek az ember hangulatát irányítják, sokkal inkább a kicsi örömök.
Létezik benned a csendnek egy olyan tisztása, egy rejtett szentély, ahová bármikor visszatérhetsz, és ott az lehetsz, aki valójában vagy.
Most rólad van szó! Csakis rólad, akiben az "én vagyok" élmény él. Az emberek jönnek-mennek, de te maradsz. Önmagad állandó társa vagy. Álmodban is kísér. Ott is énként bolyongsz, s rájössz majd, hogy a halálod után is megmarad. És most jön a lényeg. Ha ez így van, lehetetlen, hogy önmagaddal ne légy jóban!
Egészen csak az szabad, ki maga felett egészen uralkodik.
Mindenütt, ahol igazság van és nem hamisság, ott jó lenni. De az életünkben ez nem lehet hely függvénye. Biztos, hogy vannak helyek, ahol könnyebb igaznak lenni, ahol olyan a táj, a környezet, hogy hamarabb rá tudsz hangolódni saját magadra, ahol nem kell színt játszanod, önmagad tudsz lenni. S ha önmagadra találsz, le tudod hántani a gyémántokat... - Gyémánt? – néztem rá. - A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakódik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen - ki mikor - elkezdi keresni önmagát, az Istent, az igazságot - valójában ez mind egy -, akkor elkezdi hántani, hámozni a gyémántjáról a héjakat. Nyilván eljutsz olyan helyekre, ahol jól érzed magad, és ahol jól vagy, ott könnyebben megy a hámozás. De mi van, ha nincs rá lehetőséged, hogy helyet keress és változtass az életedben... (...) Nem lehet halogatni, hogy mikor leszek boldog, mert a boldogság ott van bennünk.
Azt mondják, észrevétlenül nem is érdemes élni. De mi van, ha az észrevételezés az életünk?
Ezen a furcsa, rejtélyes, idegen, irreális tájon utazva még a tulajdon érzéseinkkel sem lehetünk tisztában. Nincs az a halál után tett utazás, mely rejtélyesebb volna, mint maga az élet.
Valójában talán alig van más természetes szenvedélyünk, amely olyan nehezen volna leigázható, mint a büszkeség.
Van a jó és a gonosz. Helyes és helytelen. Hősök és gonoszak. Ha bölcsességgel vagyunk megáldva, olykor megláthatjuk a kettő közti résen a kiszűrődő fényt. Csendben várjuk ezt a pillanatot, amikor megértjük, amikor értelmetlen létünk értelmet nyer, és célunk felsejlik előttünk. Aki elég erős az őszinteséghez, arra saját képmása fog majd akkor visszatekinteni. Magunk teszünk tanúságot az élet kettősségéről. Hogy mindegyikőnk képes sötét -, és fényes tettekre is. Jóra és rosszra. Bármire és mindenre. Hogy sorsunkat, ahogy felé masírozunk, megváltoztathatják a döntések, amiket hozunk, a szeretet, amihez ragaszkodunk, és az ígéretek, amiket betartunk.
Amit mindenkinek meg kellene tanulnia: Szeretet. Nevetés. Még több nevetés. Figyelni és tanulni. Kérni és megköszönni. Saját véleményt alkotni. Mások véleményét tiszteletben tartani. Őszinteség. Hogy Barát legyen. Hogy önmaga legyen.
Az önámítás olyan, mint a hangos zene: segít elhallgattatni a belül zajongó ürességet.
Sajnos, álmunkban sem igazságosak, csak őszinték vagyunk.
- Ez borzasztó, hogy jobban ismersz engem, mint én magamat. - Persze, hogy jobban ismerlek. Én kívülről is látlak, meg belülről is. Te csak belülről látod magadat, hiszen bent vagy.
Lásd be: (a legjobb esetben is! csak) tiszta vagyok - nem steril.
Húsból és csontból felépülő birodalmunk határain belül határtalan őserdőt találunk, amelyet napfényes tisztások törnek át. A nyílt tisztásokon pedig vidámparkok, állatkertek, cirkuszi sátrak, könyvtárak, múzeumok és színházak várnak, újabb és újabb vidékek tárulnak fel, különösebbek még a Mars tájainál is.
Facebook
Pinterest