Idézetek az önismeretről
Felismertem akkor, hogy az elbizakodottság és a kielégített hiúság soha nem ad nekem békességet. A diadalmaskodó, vidám felszín alatt boldogtalan voltam. A szívem olyan nehéz volt, mint a kő, bár ajkam vidám bohóságokat fecsegett.
Amíg dicsérnek, gondold csak mindig azt, hogy még nem vagy a saját utadon, hanem a másén.
Hibáink mindig hűek maradnak hozzánk, jó tulajdonságaink meg-megcsalnak bennünket.
Minden morál, minden elvárás, minden szokás, minden illem és nevelés hamis, ha nem arra tanít meg, hogy a döntő pillanatokban hallgass a saját szívedre. A saját lelkiismereted hangjára. Senki másra, mert lehet, hogy aki jót akar, az sem tesz jót neked. Az utolsó időkben egyetlen mestered maradt: a saját szíved! Minden könyv, minden tanács és nevelés érvénytelen. Csakis a szíved súgja - ha meghallod még a hangját -, hogy mit tegyél.
Legtöbbünk nem egyetlen, integrált énként éli a világát, hanem egy csomó énünk van. Amikor valaki meghal, ezek mind a lelkévé állnak össze, annak esszenciájává, akik valóban vagyunk az álarcok mögött, amiket életünkben viselünk. Azokat az éneket utálod, akiket mindig is, és azokat szereted, akiket mindig is.
Csak a magunk szenvedését tudjuk fölmérni, és csak a saját életünket érezhetjük fölöslegesnek.
Ha valamilyen külső ok miatt szomorú vagy, a fájdalom nem magának a dolognak a következménye, hanem annak, ahogyan az adott dolgot értékeled; ezt az értékelést pedig hatalmadban áll visszavonni bármely pillanatban.
Akinek az ego-ja kemény, nehezen él át minden átváltozást.
Amit emléknek nevezel, itt él, és hat időtlenül és elevenen, és formálja az életet. Nehéz elképzelni, hogy jelenlegi életed minden pillanatát nemcsak a múltad sugallja, hanem a jövőd is: sejted, hogy mivé kéne lenned, de nehezen sikerül. Az emlékek nemcsak a múltból tolnak, hanem húznak is a jövőből.
Tudod, miért is jó még a szerelem? Na persze azonfelül, hogy alapból mesejó?! Az összes egonk részt vesz benne. Ritkábban látjuk-nézzük magunkat kívülről. Szünetel a tudathasadás.
Az ember azt utálja legjobban a másikban, amit önmagában se szeret.
Jéghegyek vagyunk önmagunk óceánjában, egytized rész, ami látszik belőlünk, kilenctized lenn van a mélyben.
Az ember olyan dolgokat is elpusztít magában, amiket mások sosem tudnának tönkretenni. Sokszor nem az a kérdés, hogy odavész-e a lelked egy darabja, hanem hogy melyik darabja lesz az.
Kérdezem magam, és válaszolok. Semmi új nem hangzik el.
Az öncsalás esztelenség.
Facebook
Pinterest