Idézetek az önismeretről
Nehéz szembenézni a nagy büdös igazsággal magadról. Maximum annyit tehetsz, hogy ezután másképp cselekszel. Sajnos úgy nehéz másképp cselekedni, ha felégettél minden hidat magad mögött.
Semmi sajnálat, semmi szomorúság: nem változott semmi. Rájöttem, hogy ahányszor úgy éreztem, bámulnak az emberek, az arcuk csak absztrakt kép volt. Egyik sem volt tükör, hogy visszaadja a kifejezést, amiről azt gondoltam, csak én viselek, az érzéseket, melyeket csak én éreztem.
Megtalálni a belső békét? Megnéztem, nem volt ott.
Akármilyen spontán embernek gondolta magát, valójában sokkal kiszámíthatóbb, mintsem hajlandó lenne beismerni.
Mikor elengedem, aki vagyok, azzá válok, ami lehetnék.
Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni. Ami az életrajzomban van, az hazugság. Amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság. Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked se bírtam igazat mondani.
Nyilvánvaló, hogy a szereplésünkkel lezajlott történetekről szóló vallomásaink akkor is hamisak, ha kegyetlenül törekszünk az őszinteségre. Hamis a kép önmagunkról... Mert önmagunkkal szemben nem lehetünk tárgyilagos fölényben... Mentegetjük magunkat elnézően és ostorozzuk magunkat bűnhődésre vágyva, de nem tudjuk önmagunkat igazán, szívből és rosszindulat nélkül kinevetni.
Amikor elérek egy szintet, és azt hiszem, na jó, akkor most már vagyok valahol, megpihenhetek, akkor az élet mindig szembesít az újabb és újabb feladatokkal, tanulnivalókkal, hol finoman jelezve, hol durván az orrom alá nyomva. A belső feltárásnak, az önmegismerésnek sosincs vége, mert mindig újabb és újabb rétegeket hámozok le, és mindig új, addig ismeretlen részemet találom alatta.
Ha rájössz, mire van igazán szükséged, majd azt is kitalálod, hogy szerezd meg.
A gondolat olyan, mint egy vírus. Ragályos és kiirthatatlan. Az ötletmagból kifejlődött kész gondolat meghatároz téged, vagy elpusztít.
Harmóniában élek önmagammal. Néha szerelmesen elcívódom velem. A kudarcaimért leginkább magamat hibáztatom.
Az élet szép, úgy hírlik. Amint az ember fegyverszünetet köt önmagával. Amit aztán a felek, hol az egyik, hol a másik, rendre megsértenek.
Szánalmasnak láttam magam. Nem bajba jutottnak, aki képtelen önmagán segíteni, hanem egy sajnálatra méltó teremtésnek, aki tudna segíteni, aki jó is lehetne, ha hinne önmagában. Aki annyi korlátot állított fel önmagával szemben, hogy végül inkább belehal, semmint elismerje, hogy igenis többre képes. Hogy szükség van rá.
Minden egyes ember egyszerre lehet minden a föld kerekén, csak merje felismerni és bevallani. Bárcsak azt mondhatná minden egyes ember: "Én az egyik pillanatban bátor vagyok, de a másikban gyáva. Részben tartózkodó vagyok, és mégis gyerekesen barátságos. Fütyülök a vallásra, és hiszek is benne, aszerint, hogy a nap folyamán milyen félelmek és remények támadnak bennem. Én minden vagyok. És mindegyikünk olyan, mint én vagyok... Az egész mindenség, az emberiség..."
Kissé rekedtesen törnek elő belőlem (...) a szavak; túl sok időt töltöttem azzal, hogy sohase mondjam ki őket... Az ember elhitetheti magával, hogy egy kapcsolat alapja az őszinteség, de tulajdonképpen még ez az alapigazság sem igaz. Az ember nagyon is hajlamos a hazugságra, ha úgy gondolja, ezzel megkíméli magát vagy akit szeret, a fájdalomtól.
Facebook
Pinterest