Idézetek a művészetről
A művészet a XX. század második felében elveszítette a titkát. Napjaink művésze azonnali és teljes elismerést vár, gyors fizetséget azért, ami a lelkében zajlik.
A művészet nem az ember tudatára, hanem az érzelmeire hat, hogy meglágyítsa, megpuhítsa az emberi lelket. A nagy műalkotás eszmeisége sokrétű és meghatározhatatlan, akár az élet. Ezért sem számíthat az alkotó műve tökéletes befogadására, mely megfelelne a saját értelmezésének. A művész csupán törekedhet arra, hogy megmutassa a maga világfelfogását, hogy az emberek az ő szemével nézzék a világot, hogy áthassák őket a művész gondolatai, kétségei, érzései.
A művészet létéből fakadóan nemesítő hatással van az emberre. A művészet teremti meg azokat a szellemi kapcsolatokat, melyek közösséggé teszik az emberiséget, valamint azt a különös erkölcsi légkört, melyben képes felvirágozni. Máskülönben elpusztul, miként az elhanyagolt kertben az elvadult almafa.
A film minden más művészetnél inkább bővíti, gazdagítja, illetve náluk tényszerűbb módon koncentrálja az emberi tapasztalatot. Sőt, nem csak gazdagítja, hanem, fogalmazzunk így, jelentős mértékben ki is egészíti. Ez jelenti a film valódi erejét, és nem a "filmcsillagok", a kalandok és a szórakoztatás. Az igazi film nézője nem is annyira néző, mint inkább tanú.
Teljesen nyilvánvaló, hogy minden művészetnek az a célja - hacsak nem "fogyasztásra", eladásra szánják, mint egy árucikket -, hogy a művész megmagyarázza önmagának és környezetének, miért él az ember, mi létének értelme.
A szépség nem tárulkozik fel olyan embereknek, akik nem szomjúhozzák vagy félreértelmezik az igazságot. A szellem mélységes hiánya jellemzi az olyan embert, aki nem képes befogadni, hanem csak bírálni tudja a művészetet. S miután nem tud és nem akar létezése céljáról és értelméről gondolkodni, e magasabb értelmet gyakran vulgárisan egyszerű felkiáltással helyettesíti: "Nem érdekel!" "Nem tetszik!"
Minden előadóművésznek ez valahol dolga: utat kell mutatni, sőt, segíteni kell utat adni a hozzánk hasonlónak.
A legjobb színjátékban mindig van egy mákszemnyi igazság.
Manapság mindenki elhiszi magáról, hogy művész lehet.
Nincs nagyobb felhatalmazása egy művésznek, mint bármely más állampolgárnak: felelősen élni, gondolkodni, cselekedni.
Van egy fajta önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, s amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör reánk, amikor életünk a leghevesebben lángol, és ugyanakkor tökéletesen elfeledteti velünk, hogy élünk. Ez az önkívület fogja el a művészt, ez feledteti el vele, hogy él, amikor egész lénye belevész egy láng lobogásába.
Amikor az ember szeretne kifejezni valamit, bizonyos szenvedések el tudják juttatni olyanfajta reflexióra, hogy így vagy úgy, de képes lesz elfogadni ezt a szenvedését, és megtanul vele élni. Aztán utána pedig átalakítja kreatív energiává.
Ha nincs más, akkor három szöggel és egy dróttal is tudunk filmet csinálni.
A filmkészítők nem mentik meg a világot, de jó példát mutathatnak.
A zene alapvetően a lélekből fakad. Egyébként ez különbözteti meg az embert az állattól. A madarak között is akad olyan, ami gyönyörű zenét produkál. (...) De a különbséget talán egy hasonlattal világíthatnám meg a legszemléletesebben. Csodálatra méltó, ahogy a fecskék építik fészküket, mindazonáltal nem jutna eszünkbe ezt magas művészetnek vagy építészetnek nevezni. Mi a különbség a firenzei dóm és egy fecskefészek között? A tudatos szándék, a szellemi és lelki munka.
Facebook
Pinterest