Idézetek a mindennapokról
A pletyka olyan, mint a víz. Addig keresgéli a felületek gyönge pontját, míg rá nem jön, hogy merre tud továbbhatolni.
Meghalt bennünk a gyermek. Szellemhazánkat elfelejtettük, üzeneteit nem halljuk, vagy csak nagyon ritkán és hamisan. Megöregedtünk, és nem jól. Álomtalanok lettünk. Mágusok helyett csaló bűvészek. Mutatványaink néha látványosak, de nem bírják az időt. Pedig eredetileg azért hoztunk létre műveket, azért írtunk, zenéltünk és festettünk képeket, azért tanítottunk és prófétáltunk, hogy a világot átvarázsoljuk. Nem sikerült.
Nyomornak a méreg is étek, és vakot sánta is vezethet.
Ha az embernek nincsenek feledhetetlen emlékei, akkor kevéssé hihet abban, hogy a jövőben valami emlékezetes történhet. Anélkül pedig nehéz elviselni a mindennapok méltatlanságait.
Ha valaki azt hiszi, mindent elmond, akkor is óhatatlanul válogat. Ha most arra kérném, mondja el, mit csinált tegnap, esetleg azt felelné: "Kilenckor keltem föl, fél tízkor reggeliztem, kávét és szalonnás rántottát, aztán elmentem a klubomba" - és így tovább. Nem mondaná el például: "Beszakítottam a körmömet, és le kellett vágnom. Meleg vizet kértem a borotválkozáshoz. Kilöttyentetettem az abroszra egy csepp kávét. Lekeféltem a kalapomat, és a fejemre tettem." Nem tudunk mindent elmondani, ezért válogatunk.
Néha rettenetesen magányosnak érzem magam, mégis igyekszem élni az életem. Ugyanúgy, ahogyan te gondoskodsz minden reggel a madarakról, végzed a dolgod a kertben, én is összeszedem magam minden reggel. Míg kimászom az ágyból, megmosom a fogam, borotválkozom, reggelizem, felöltözöm, elindulok az egyetemre, legalább harminchatszor kell apró csavarokkal összerakni magam: gyerünk, egy új nap áll előttem.
Az unalom öl, vagy ha nem, hát megnyomorítja áldozatait, vagy ha azt sem, akkor piócaként szívja a vérüket, és sápadtan, bárgyún hagyja búslakodni őket.
Az éjszaka gyilkosai, rablói kegyetlenek, de tettüket vállalják. Amikor a nap az ég ura, minden bonyolult, alattomos és nem kevésbé kegyetlen. Csak hosszadalmasabb. Mire megérted, hogy melletted rabolnak, ölnek, már semmit se tehetsz.
Valamennyien képesek vagyunk arra, hogy úgy nagyjából megítéljük, milyen napszakban is vagyunk, hogy reggel van-e vagy dél, esetleg késő délután vagy már este, érted, nem kell gondolkodnunk rajta, anélkül is tudjuk, és ehhez nincs szükségünk mérőműszerekre, napórára vagy homokórára, karórára vagy faliórára. De ha megbeszélésre kell rohannod, vagy el kell érned a vonatot, ha pontos időre kell ott lenned bizonyos meghatározott helyen, akkor már gondolkodnod kell, és ki kell találnod azokat az eszközöket, amelyek a segítségedre lehetnek abban, hogy pontos légy. Azt hiszem, az élettel szembeni magatartásunk is ehhez hasonló. Hol boldogok vagyunk, hol meg boldogtalanok, haragszunk valamiért vagy neheztelünk valakire, tetszik nekünk valami vagy valaki, esetleg éppen fordítva: ki nem állhatjuk.
Néha rossz stratégia, ha valaki túl feltűnően viselkedik. Az ember sosem tudhatja biztosan, mikor csinál bolondot magából.
Kell olyan órákat teremtenünk, amikor nem a lábunk elé, hanem a csillagokra nézünk, hogy megpillantsuk a valódi útirányt és távlatot. Az ember egy sűrű erdőben lehet, hogy csak a következő fát látja, de ha nem veti a tekintetét a sarkcsillagra, nemhogy az erdőből nem fog kitalálni, de még a következő lépését sem tudja jó irányba megtenni.
A felfújtakon és süteményeken mindig meglátszik, ha a szakácsnő lelkiállapotával baj van.
Éjszaka minden szebb. Éjszaka a világ csak félig látszik, a többit meg hozzáképzelheted.
A főzés igazán tág teret nyújt az érzelmi árnyalatok kifejezésére.
Keresztanyám mellett mindig simán, zavartalanul telt számomra az idő, nem lármás sietséggel, hanem bársonyosan és szelíden, mint bővizű folyó hömpölygése síkságon át.
Ne félj, kislányom, azt mondja, ne félj. Az élet lármás, de az emberek jók.