Idézetek a mindennapokról
Mint a meleg tenyérben azonnal elolvadó hópihe, a hír is csak akkor számít igazán, amikor először találkozunk vele.
A beteg és gyönge ember lázadása volt ez a szembeszegülés az órarenddel és a szokásokkal, a szerzés kényszerével és a fegyelem diktátumával. Gyenge volt s ezért makacs. Nem volt képes fölfedezni a fegyelem örömét, mert ez az igazodni tudó győztesek öröme.
Nem mindig kaphatjuk meg azt, amit szeretnénk. (...) Van, hogy az időzítés nem stimmel, van, hogy más az akadálya.
Azt ígéred magadnak, hogy a holnap más lesz, de a holnap sokszor a ma megismétlése.
Menj végig, ember, az utcán, vasárnap. Amikor mindenki sétál, van időd megfigyelni az arcokat. Talán mindenki súlyos - és kevésbé súlyos - bűnök hordozója. Néha akaratától függetlenül.
Már fel sem kell néznem, úgy teszem a dolgomat; minden mozdulat magától jön, s közben olyan érzésem van, mintha egyidejűleg egy másik dimenzióban járnék, emlékképek között. Ez az öregség.
Soha senki sem sejtheti, mikor figyelik meg mások, anélkül hogy ő észrevenné, mikor lesik ki önkéntelen mozdulatait, akaratlan arcmozdulásait, szándék nélkül moccanó mosolyait, hogyan hallgatják ki álmában kelt szavát.
Hogyha olyan sok dolga van valakinek, nem is csoda, ha piszokba lép, és nem veszi észre.
Nem kell az élményeket keresni; mindenütt ott vannak.
Az egyidejűség igénye csak a mi életünkben, korunkban lett állítólagos feltétel, nélkülözhetetlen dolog. Mi azonnal szeretünk tudni mindent, és amikor a szemünk láttára zajlik egy csata vagy egy terrortámadás, egy árvíz éppen ragadja el áldozatait, vagy az autóversenyen összeütközik és felrobban két jármű, vezetőik pedig odavesznek - elégedetten vesszük tudomásul, hogy lám, mi rögtön megtudtuk, hogy is van ez.
Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet! Én vagyok tűzhelyed melege hideg, téli éjszakákon, én vagyok tornácod barátságos fedele, amelynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm oltja szomjúságodat. Én vagyok a gerenda, amely házadat tartja, én vagyok asztalod lapja, én vagyok az ágy, amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakodat építed. Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele. Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd meg a kérésemet: - Ne bánts!
Aki azt állítja, hogy a pénz nem számít, annak még soha nem kellett a párnák közé esett aprót keresgélnie.
Mostanában annyi ajtó csukódik be mögöttem... És én néha szeretném, ha ez egy kicsit lassabban menne. Visszamenni nem akarok, hiszen az ajtók csakugyan bezáródnak, és az ember nem is mehetne vissza. És én csakugyan a magam útján akarok továbbmenni. De hát néha kifulladok egy kicsit, és olyankor szeretném azt mondani, hogy - állj... csak egy pillanatra... csak egy percre állítsuk meg, kérem, a világot... csak addig, míg hozzászokom egy kissé, hogy ott legyek, ahol vagyok.
A mai nap soha nem jön el újra. Éppen ezért használd ki minden pillanatát.
Az otthon, a család és a munka az állandóság pillérei.
Facebook
Pinterest