Idézetek a képzeletről
Gondold azt, hogy a szívem sokszor nagyon, túláradón dobog s úgy járok a rózsák között, mint egy tavalyról maradt nyugtalan, kimozdult, megbolondult rózsa. Milyen jó volna téged olykor látnom. (...) Szeretlek, Rosszam, Tétovám, Semmim. Kérlek, ne vedd ezt túlságosan komolyan. Csak annyi igaz, hogy szeretlek.
Kis és nagy dolog, fiatal és öreg, lényeges és lényegtelen – össze van kötözve a való és a képzelt világ. Ha az egyikhez nyúlsz, érinted a másikat is, ha egy szálat kihúzol, az egészen végigfut az áram. Minden valamitől valameddig tart, s most nem ugyanaddig, mint a másik pillanatban vagy a másik helyen.
A képzeletnek szerintem nincs más célja, mint megnyugvást és menedéket nyújtani az élet máskülönben elviselhetetlen pillanataiban és helyzeteiben.
Az emberi képzelet mindenkiben ott rejti az őrültség csíráit (...), és hogy kitör-e belőle, az csak az illető állapotától függ.
Értelem nélkül üres képzelgés a fantázia, képzelőerő nélkül terméketlen az ész.
Tetszel, megadom magam. De figyelmeztetlek, hogy ez a vonzás, ez a szerelem, pontosan huszonnégy óráig tart majd. Az első álomra következő ébredés elűzi arcod emlékeim közül, mint a napfény a hajnali ködöt. Édes arc, ködből vagy. Amíg beszélek rólad, már homályosabban látlak. Mikor pontot teszek e mondat végére, szomorúan (...) észlelem, hogy már nem is látlak.
Minden, ami körülvesz, annyira megtervezett, annyira a helyén van, annyira teljes és tömör és felcímkézett, hogy végül azt hiszem, hogy álmodtam, hogy jól vagyok így, hogy kellően meg tudom magam védeni, és nem szabad hagynom, hogy elragadjon a képzelet.
A képzelődés szép játékai, Az érzemények édes ömledési Szépítik ámbár boldogságodat, De nem tehetnek boldoggá magok.
Megbámultam a történelem előtti tálak, kanalak, fésűk képeit. Visszamenni egy, netán két évet, lehetetlen volt, abszurd. Visszamenni évezredeket - ó, hát az... semmi.
Furcsa (...) volna időt vesztegetni olyan sajátságos valaminek kifürkészésére, mint aminő az emberi fantázia.
Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj
A szívem azt súgja: akarom! Az eszem azt kiáltja: nem lehet! Végül az ész megadja magát, és a képzelet szárnyra kel.
Minden csorbát kiköszörül, minden sarkot legömbölyít, minden árnyékot elmellőz a fantázia, ez a lelkiismeretlen, mindannyiunknak saját szája íze szerint hazudó...
Ha jobban odafigyelünk, rájöhetünk arra, hogy mennyit félünk feleslegesen. Ugyanis igen gyakran a képzeletünk áldozatai leszünk. A fantázia óriási jelentőségűvé tud növelni helyzeteket, félelmetes mumusokká fújja fel őket.
Gondolataim újra másfelé mentek, kergették egymást, hol a múltba, hol a kilátástalan jövő felé. Szerettem a csöndet, a magányt, mentem az elgurított spulni után, bogozva az összekuszált szálakat, aminek vége valahová a mi világunkon kívül esett.
Hittük, mert nekünk éppen csak annyit nyújtott az élet, hogy szűkösen elfértünk egymás mellett; át kellett menekülnünk egy másik világba, ahol óriások éltek, bűbájos öregasszonyok nyargalták a seprűt, és jó vagy rossz szellemek döntöttek sorsunk felett. (...) Hittük, hogy az a világ létezik, képzeletben ott futkostak táltos lovaink a narancsszínű nap birodalmában, ahol eleven karddal, melyet a bőrünk alól húztunk ki, szembeszálltunk a sárkányokkal is. Alig vártuk az estét, hogy beleringassuk magunkat rejtelmes világába, megszűntünk létezni, mert vágyaink zavartalanul követhették a mesék csodálatos tájait.
Facebook
Pinterest