Idézetek a kapcsolatról
Néha akkor tudunk a legjobban kijönni valakivel, ha időnként egy kicsit eltávolodunk tőle.
Ha kifejezésre juttatod, ami bosszant, akkor lehet, hogy ez kezdetben másoknak nem tetszik, de hamar túlteszik magukat rajta, és jobban meg fogjátok érteni egymást. Ha nem juttatod kifejezésre, ami bosszúságot okoz, akkor önmagad bünteted, és a probléma is megmarad.
Sokkal több befolyásunk van az életünk felett, mint ahogy azt gondolnánk. Nemcsak tudatosan barátkozunk vagy zárunk ki embereket az életünkből, hanem tudattalanul is. Az agyunk olyan, mint egy mágnes: a gondolatainkkal bizonyos embereket magunkhoz vonzunk.
Azoknak, akik tudnak magukon nevetni, több vidámságban van részük, több barátjuk van.
Majd, ha már ott álltok egymással szemben, akkor talán magadtól is ráébredsz, hogy egy érintés néha többet ér bármi szónál. Egy gyöngéd érintés. Ha túl sokat beszélsz (akármiről is), miközben semmi másra nem vágyakozol úgy, mint egy érintésre, az megint csak olyan, mintha elszaladnál. Olyan, mintha menekülnél mindkettőtök elől.
Hiába állította, mégis úgy éreztem, hogy valaki más illene hozzá. Valaki, akit a sors olyan anyagból gyúrt össze, ami épp neki való. Aki tökéletesen illene hozzá, és tisztában lenne az erejével, vagy épp annak hiányával. Egy olyan lányt, aki biztosítaná számára a boldogságot.
Itt áll a sors, a jó és a rossz oldalával, a napossal és az árnyékossal, azzal a nekem juttatott férfihűséggel, amelyben jogom van hinni, de társam ezer hűtlensége, csalása, ámítása, önámítása és kevés szeretni tudása terhével. Tudom, hogy ha szemben állok vele, ha szólok hozzá, a szavam elér a szívéig. Hogy velem akkor kivételesen őszinte. (...) De amint egy lépést eltávolodok tőle, mi lesz a hűségből, az őszinteségből? Milyen módon lázad fel a kötöttség ellen, amely most hozzám fűzi?
A pillantása fogta meg. Valami történt közöttük, amit sem visszavenni, sem letagadni nem lehetett. Talán ez az egyetlen valóságos ebben a világban: így látni valakit, hacsak egyetlen pillanatra is, a lelke legmélyére fúrva a tekintetünket.
Minden napon, minden óra minden percében meg kell bizonyosodnom arról, hogy bírom-e még szerelmesem szemében azt a tetszést, amit ő kihívott belőlem és bír az én szememben. S erről meg is bizonyosodhatom, mert amint eljő a pillanat, még szebbnek lát és még jobbnak látom, mint ahogyan gondolta, mint ahogyan gondolhatom. Az egymásra találás élményében ez állandóan megtörténik, miközben semmi nem változik, holott minduntalan másként történik ugyanaz velünk. Az egymásra találás élményére azonban mindig újra várni kell. A várakozás örökkévalósága pedig nem is lenne elviselhető, ha nem tartalmazná az egymásra találás szünetjelét: nélküle nem múlik el az idő, üresre telik a hiányától; úgy megsűrűsödik vele, akárha megállna velünk. Az egymásra találás örömében a kölcsönös tetszés üli a nászát, és ez a várakozás minden kínját elfeledteti. Tíz évet, száz évet is feledtet.
Most elindultam valamerre. Merre? E pillanatban nem törődtem vele. Magamon éreztem a szemét. Annyi meleg áradt a szeméből... Boldog voltam.
Önbüntető drákói szigorodat felejtsd el! Aki magához, másokhoz is kegyetlen.
Erkölcsi és szellemi épségünk szempontjából talán semmi sem olyan hasznos, mint ha olyan emberek közé kerülünk, akik nagyon különböznek tőlünk, céljainkhoz semmi közük, és ha meg akarjuk ismerni őket, szinte ki kell vetkőznünk magunkból.
Megvan az a balga szokásom, hogy általában szeretem az embereket, hacsak nem túlságosan kellemetlenek. Ami jó van a jellemükben - ha egyáltalában van valami jó -, azt hamarabb meglátom és ennek alapján alkotok képet róluk.
Szavak, melyek megszületnek, s azonnal megértésre találnak, mindez olyan, mint a sötét, zavaros vízből kiemelkedő sziget.
Mindenki így jár, ködbeburkoltan, árván, hangtalan, nem látjuk, nem értjük egymást: mert, jaj, mindenkinek más világa van!
Facebook
Pinterest