Idézetek a kapcsolatról
Minél "tökéletesebbnek" tűnik egy pár, vagyis minél inkább mentesnek a természetes kapcsolati krízisektől, annál inkább gyanakodhatunk, hogy valamit a szőnyeg alá söpörnek. Ahogyan nincs tökéletes anya, csak elég jó anya, ugyanúgy nem tökéletes párkapcsolatot érdemes keresni, hanem elég jót. Ez sokkal hitelesebb és életszerűbb a tökéletesnél, amely általában a mélyben erjedő (és a jövőben egyszer majd gejzírként feltörő) problémákat igyekszik elrejteni.
Sokan igyekeznek a partner becsmérlésével, kritizálásával, leértékelésével igazolni a félrelépésüket, és ezáltal további szimpátiát ébreszteni maguk iránt a szeretőben, akinek az önértékelését jelentősen javítja, hogy az ápolatlan/érzéketlen/elégtelen riválissal szemben ő milyen nagyszerű. Pedig valójában önmagát is leértékeli valaki azzal, ha a párját értéktelennek állítja be.
Nagyon veszélyeztető a kapcsolatra nézve, amikor barátok, barátnők egymás között kínos történeteket mesélnek a partnerükről, gyakran lesajnáló hangsúllyal, minősítgetve vagy kinevetve őt, miközben velük élnek. Ha ezt valaki meg tudja tenni a társával, az (már) nem szövetség. Akit az ember szeret, azt nem adja ki másnak, nem árulja el.
Vannak szerető emberek. Előbb-utóbb felmerül bennük az igény, hogy akit szeretnek, teljességükben, torzítatlanul lássák. De nem olyan könnyű megmutatkozni. Saját félelmeink észrevétlenül is elvárásokká merevednek bennünk, s nehezünkre esik a másik természetessége. Bár mesék, mondák, vallomások szólnak arról, mennyire epekedünk, hogy megismerhessünk valakit, de ha erre alkalmunk nyílik, legtöbbször meggondolatlan hirtelenséggel ítéljük meg a másik személy jellemvonásait. Végül mindannyian rejtőzködni kezdünk, és szorongatónak érezzük a mindennapi életünket.
Valamiért mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenből van erőnk ahhoz, hogy újra fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellőnket, és tovább tipegjünk. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül. Ám idővel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudod figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint te. Hatással van rád, és nem tudsz ellene mit tenni. Akaratlanul is magad mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szíved, mit sem törődve azzal, hogy mit kockáztatsz, hogy talán ez is egy a többi közül.
Mondd csak, miért nem tanítják a férfiak és nők egymáshoz való viszonyát az iskolákban? Egészen komolyan kérdezem ezt, nem tréfálok. Végre is, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy- és vízrajza, vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen vagy a helyesíráson. Nem gondolok én semmiféle frivol tantárgyra... Arra gondolok, hogy értelmes emberek, költők, orvosok, idejében beszéljenek az emberekhez az örömről, a férfiak és nők együttélésének emberi lehetőségeiről... Tehát nem a "nemi életről", hanem az örömről, a türelemről, a szerénységről, a kielégülésről...
Elképesztő, hogy az időjárás ennyire megváltozott pár nap leforgása alatt. Ez is csak olyan, mint a kapcsolatok: sokféle arcát mutatja, és sosem tudni, milyen lesz a következő. Ma még ragyogó napsütés, de holnap már fekete felhők. Talán jobb is így, különben minden megszokottá és kiszámíthatóvá válna.
Két ember, egy férfi és egy nő között végül mindig olyan szánalmasan egyforma a "miért" és a "hogyan"... Megvetnivalóan egyszerű képlet ez. Mindig azért és úgy, mert éppen lehetett és megtörtént, ennyi az igazság. Nem érdemes firtatni a részleteket a végén.
A nők akkor kezdenek el gondolkodni azon, hogy a párjuk számukra az igazi-e, amikor már beleszerettek. Ezzel ellentétben a férfiak csak akkor fogják fel, hogy az a nő volt az igazi, ha már mindent elrontottak.
A férfi a legjobb orvosság c. film
Az életben felbukkannak olyan emberek, akik nyomot hagynak a létedben. Ilyen a végzet játéka. Olyanokat küld az utadba, akik varázslattal vagy anélkül, de hatással vannak viselkedésedre, még az életformád megváltoztatására is rá tudnak bírni. Olyan hálót vetnek rád, amely a lényegével tart fogva, legyen az bármi is.
Szeretem anyámat. Nagyon szeretem, de valami nehezen meghatározható módon szeretem őt. Nem is értem igazán, ezért aztán nagyon nehéz, szinte lehetetlen elmondani neki. De azért tényleg szeretem. Annyira szeretem őt, hogy azt kívánom, bár ne olyan gyereke lenne, mint amilyen én vagyok. Bár tudnék találni neki valaki mást magam helyett. Mert nem nagyon hiszem magamról, hogy képes lennék megváltozni.
Vannak nagyszerű emberek, akikkel rosszkor találkozunk. És vannak emberek, akik attól nagyszerűek, hogy jókor találkozunk velük.
Te is hangszer vagy, hegedű. Nem mindegy hát, hogy milyen kéz fogja le lelked húrjait. Ki az, aki a legcsodálatosabb, szívbemarkoló dallamokat tudja elővarázsolni belőle, és ki az, aki csak erőltetett, fülsértő lármát csap vele. Mert minden hangszernek megvan a maga zenésze, és minden léleknek megvan a maga zenésze.
Két kéz. Amelyek alkotnak, dolgoznak, simogatnak, segítenek. A kettő együtt. De van, hogy az egyiket megfogja valaki. Valaki. És csak egy szabad kezed marad. Hihetnéd, hogy így sokkal nehezebb minden. Egy kézzel. De tudnod kell valamit: kétszer egy kéz többre képes, mint egyszer két kéz.
Hihetetlen türelem kell hozzá, hogy két ember megtanulja, hogy a párját ne tárgyként kezelje, és ne vetítse ki rá az elvárásait. Egyikünk se vette észre, hogy a boldogság ijesztő akarásával vonunk falat személyesebb vágyaink közé, amelyek közös életünkkel egyre kibékíthetetlenekké váltak.
Facebook
Pinterest