Idézetek a kapcsolatról
Ha az emberek sok-sok évig élnek együtt, eljön az idő, amikor a legapróbb dolgok miatt is fölindulnak és összezördülnek, hogy életet és vágyat öntsenek valamibe, ami már végérvényesen halott.
Az ember nem sokra megy egyedül az életben. (...) Egyedül minden nehezebb, ha egyedül van az ember, csak annyit tehet, amire egymaga képes, de mások támogatásával sokra viheti. A közösség hatalmat ad, csak legyen olyan közösség, amelyik elfogad és támogat.
Van az emberek között néhány ritka egyed, egy a félmilliárd között talán, amelyik képes megváltoztatni minket, mássá tenni, mint amik vagyunk. A gátak átszakadnak, a tüzek kigyúlnak és az elmék összeérnek.
Ne a múltja érdekeljen, hanem az, hogy kivé válik melletted. Hogy szeret, és hogy téged választott. Nem véletlenül a múltja a múltja. Valamiért megvált tőle, elbúcsúzott, maga mögött hagyta, ahogyan azt te is tetted a tiéddel. A boldogság egyik titka talán az, hogy nem hánytorgatjuk fel a múltat, és megtanulunk a pillanatban élni, és azzal foglalkozni. Nem azon agyalni, hogy mi volt a múltban. Egyébként is: felesleges. Megtörtént, elmúlt, az egyetlen dolog, amit szebbé tudsz tenni, a most.
- Könnyű nőcskének tartasz, Reuben? - Nem, ami azt illeti, igencsak nehéz ember vagy.
- Tudja mi a baj magával? (...) - Nem, mi lenne az? - Nos, az, hogy menten eldönti magában: senkinek sem kell, és még esélyt sem ad, hogy másként legyen. Akkor sem tudnám visszautasítani, ha próbálnám. Túl gyors hozzám képest.
A mai közhangulat megveti a kompromisszumokat. Legalábbis szavakban. A kompromisszumokban gerinctelenséget lát. Ne higgyük el. Kompromisszumok nélkül nem lehet együtt élni egy másik emberrel. A társam nem az én hasonmásom. Az együttélésben a kompromisszum kölcsönös alkalmazkodást jelent. Lemondást némely saját vágyunkról, igényünkről a másik kedvéért. E nélkül nincs közös élet.
Egy kapcsolat börtönné is válhat, telítődhet hazugsággal, lázadó fantáziákkal. Nemcsak társak vagyunk, hanem egy férfi és egy nő: saját életünk sokféle vetületével. Együtt élni csak belső szabadságban lehet.
Mindenki szereti az örök nyerteseket, de nem feltétlenül szeret állandóan a közelükben élni.
Valaki megmondhatná már nekem, miért fáj mindig mindennek a vége. Miért rettegek már a dolgok elején a végétől?! (...) Legalább azt tudnám, miért függök ennyire az emberektől, és miért tud rámszakadni a semmiből a végtelen magány.
Van a találkozás... amit nem vársz. Ami váratlan... Vagyis... mégsem az... Mert vártad, csak talán nem az eszeddel, nem a tudatoddal, de legbelül érezted, hogy egy napon megtörténik. A találkozás... önmagaddal... egy másik emberben... Félelmetes és lenyűgöző ez a találkozás... Mert bár együtt élsz az érzéssel, lassan talán megszokottá válik, talán már nem is számítasz rá, talán már le is mondtál róla, mégis, megdöbbensz, amikor megpillantod önmagadat... a másikban.
Látlak... A túloldalon. Ahogy ott állsz a folyó partján, és nézel. Rám. És érzel. Engem. Én pedig téged. Aztán egy cölöpöt verek a mederbe. És te is. Aztán még egyet és még egyet. Aztán pallókat teszünk a cölöpökre. Egyre többet és többet. És egy napon a cölöpök, a pallók összeérnek. Elindulsz felém. Elindulok feléd. És középen találkozunk. A Lélekhídon.
Nincs szerelem és nincs barátság, amely ha keresztezi sorsunk, ne hagyna bennünk örökre valamilyen nyomot.
Amikor egy másik emberrel beszélsz, belép a lelkedbe (te pedig az övébe), itt, a saját varázsvilágodban azonnal újrateremted őt. (...) A léleknek olyan rejtélyes működése ez, amelyről nemigen tudunk. Mindannyian teremtünk magunkban egy valóságot.
Ha valakinek adok, úgy érzem, mintha törlesztenék valamit. Ezért mindig többet kell adnom, mint kapnom, akkor áll helyre az egyensúly.
Facebook
Pinterest