Idézetek a kapcsolatról
Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de mi kezdettől fogva úgy összeillettünk, mint a pirítós meg a vaj.
Húszéves találkozó. Pontosan tudnak rólam mindent, de vacsora közben úgy viselkednek, mint akik húsz éven át egyszer sem hallottak felőlem. (...) Van valamilyen rejtélyes rangsor, mely a gyermekkorban kialakul, s később sem lehet átugrani. A világot sokkal könnyebb meggyőzni, mint az osztálytársat, aki tud rólad valamit. Mit? (...) Nem tudja pontosan. Csak gyanakodva néz reád, pislogva és örök - talán jogos - kétellyel.
Az őszinteség tehát kétélű fegyver. Néha összeköt, néha rombol. Néha csak arra szolgál, hogy az ember életterheiből egy adagot átcsúsztasson a másik vállára. Néha erkölcsi kötelességünk hallgatni, ha az őszinteség a másik ember megalázását, megsértését eredményezné. Néha erkölcsi kötelességünk beszélni, ha a hallgatás félrevezetné a másikat, kapcsolatunk terhelhetőségét illetően, vagy éppen a közeledő véget tussolná el.
Az emberek nagyon szeretnek hinni valakiben, valamit várni tőle, ennél csak egy dolgot szeretnek jobban: csalódni benne.
Mindenkinek, akivel találkozunk, adunk valamit, ám amit adunk, azt mi magunk választjuk meg. Szavainkkal, cselekedeteinkkel tudatosan teremtjük meg a színteret, amelyen élni akarunk.
Utazók vagyunk egy kozmikus utazásban - csillagpor, amely a végtelenség örvénylésében kavarog. Az élet örök. Az élet kifejeződései azonban tünékenyek, elsuhanóak, mulandóak. (...) Egy pillanatra megálltunk, hogy találkozzunk egymással, érezzük, szeressük egymást és részesüljünk egymásból. Ez becses pillanat, de futólagos. Kis epizód az örökkévalóságban. Ha gondoskodásban, tisztaszívűségben, szeretetben részesülünk, gazdagságot és örömet teremtünk egymás számára. És akkor ez a pillanat megérte a fáradtságot.
Nem vagyunk egyedül meggörbült tereinkben Nedves, puha szálak tekerednek ránk Nedves, puha szálak, élőlények lelkünk gömbjét becsavarogják.
Nem köttetne házasság, nem maradna fenn barátság, nem élné túl család, ha nem úgy ítélnénk egymásról, hogy felszíni hülyeségeink ellenére elfogadásra érdemes emberek vagyunk.
Társadalmilag akkor fogadunk el valakit, ha megnyitjuk számára közösségünket. Lehetnek furcsa és bennünket idegesítő szokásai, zavarhat minket, ahogyan él. Megeshet, hogy egyáltalán nem szeretjük, mégis elfogadjuk, bár nem feltétlenül mint barátunkat, de mint olyan embert, akinek csoportunkban kivívott helyét elismerjük.
Csak az ember tud segíteni a másik emberen. Csak egy ember tud erőt adni a másiknak, ha bajban van.
Gonosz, maró, kegyetlen szavak gyógyíthatatlanabb sebet, veszedelmesebb mérgezést okoznak a durva fizikai sérülésnél. Az egyszer kiejtett szót soha többé nem vonhatjuk vissza! Bántó, kíméletlen, a másik gyengeségeit könyörtelen kritikával ostorozó szavak görcsöt, sokkot, titkon gennyedő fekélyt okoznak a lélekben, gyógyulást soha! De nemcsak az indulatból, sértett hiúságból, féktelenségből a másik lényébe döfött szavak a veszedelmesek. A játékos meggondolatlanságból kiejtett baljós tartalmú megjegyzések is mélyre hatolnak és megfogannak egy feszült pillanatban.
Soha, semmilyen emberi találkozás alkalmával nem éreztem még ezt a különös közelséget, mint ez este, e pillanatban - nem tudom megmondani ez érzés nevét, csak arra emlékszem, hogy a várakozásnak valamilyen rendkívüli izgalma ejtett meg. Az élet ritka pillanatainak egyike volt ez, mikor egy ember a szenvedély, a megszállottság vagy a hit erejével feltár valamit a világ rejtett értelméből egy másik ember előtt.
A mellőzés fáj, mert elbizonytalanít bennünket, hiszen mindannyian esendő lények vagyunk, önbecsülésünk megőrzéséhez szükségünk van embertársaink elismerésére. Fáj, ha valaki elmegy mellettünk anélkül, hogy ránk nézne, de nem száműzünk senkit az életünkből csak azért, mert nem vett észre. A mellőzést nem megbocsátással, hanem egyetlen vállrándítással kell elintézni.
Vannak barátságok, melyek véget érnek, szerelmek, melyek nem bizonyulnak tartósnak. A szakítás rendszerint - legalább az egyik embernek - fáj. Ám abban a világban, ahol minden, ami elkezdődik, véget is ér, a szeretet azzal a kockázattal jár, hogy a lélek megsebesül.
De jönnek majd új közös kapcsok, láncok, megtartóbbak, mint minden karolás: futnak arcomon, arcodon a ráncok s majd fonalai őszülő hajaknak tanítják, mi az összetartozás, amelyet ketté Isten sem szakaszthat.
Facebook
Pinterest