Idézetek a kapcsolatról
Nem tudunk élni? Valóban nem. Legfeljebb csak úgy, ha csaláshoz, a képmutatáshoz, a hazugsághoz folyamodunk. Tartósabb kapcsolatainkat ezeknek a rozsdája futja be. Kezdetben túl sok az illúziónk, túl nagy a bizalmunk, s mikor csontvázra vetkőzik előttünk a világ, elsápadunk, kapkodunk levegőért, kezünket szemünk elé kapjuk, védekezünk. Védekezünk, ahelyett hogy valamilyen módon az igazságot keresnénk.
Miért van az, hogy mindig olyanok kérnek titoktartásra, akiket szeretek, így a jobb meggyőződésem ellenére minden alkalommal megígérem, hogy hallgatok?
Mindennel, amit teszünk (vagy amit elmulasztunk), amit mondunk (vagy amit elfelejtünk), hatást gyakorolunk egymásra, és a kapcsolatot vagy a javulás, vagy a romlás irányába alakítjuk.
Milyen félelmesen kiderül minden az első együttlét után! A test, a szenvedély végzetes dolgaiban éppen olyan kevéssé lehet csalni, mint a lélek végzetes dolgaiban.
Még az igazi szeretetteljes kapcsolatban is szükségük van az embereknek mozgástérre.
Ha mindenkit ellökök magamtól, aki nem felel meg az igényeimnek - és a legtöbb ember nem felel meg -, akkor ugyancsak egyedül maradok. Lehet persze így élni, de minek?
Milyen érdekes! Az emberekben több a megértés, ha béna a karod, vagy ha fél lábad van, mint ha lelki problémáid vannak. Ezek tabu dolgok. Erősebb tabuk, mint a pénz vagy a vallás.
Ha szeretni akarsz valakit, akkor figyelembe kell venni az ő igényeit és kívánságait, elvárásait.
Én szeretet nélkül nem tudok élni. Félek. Keserű és reménytelen vagyok. Fuldoklom. Fázom. Ha csak egyetlen módom van rá - elmenekülök. Persze van, amikor nincs erre mód. Maradni kell. Akkor is keresem azoknak az embereknek a közelségét, akik szeretnek, és akiket én is tudok szeretni. Lehet, hogy csak pár emberről van szó. Manapság az is nagy szó. Olyan, mint az Északi-sarkon egy működő kályha: odabújok mellé.
Kezdetben az ember nem veszi észre, hogy valaki másnak az alávetettjévé válik. Találkozik valakivel, és egy lesz vele, összeolvad az ízlésük és a személyiségük, mígnem azt érzi, hogy együtt legyőzhetetlenek. Kezdi kerülni a nézeteltéréseket, s közben a személyisége lassacskán feloldódik abban a törekvésben, hogy a másik kedvében járjon. Elvész a másikban.
Ha pedig felismerjük, hogy egymás nélkül képtelenek lennénk "tisztán szólni", azonnal megértjük, miért van szükségünk szeretetre, bizalomra, a hitre, és arra, hogy képesek vagyunk változni. Egymás lelkének hangtechnikusai vagyunk.
Minél inkább titkolt, rejtegetett kívánságokkal él együtt valaki, annál jobban meglátszik a kedélyén. Annál inkább tapasztalnia kell, hogy sok életerőt, energiát szívnak ezek el. Akaratlanul is megrontja a kapcsolatait.
Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy elfelejtenek minket, mielőtt még emlékeztek volna ránk.
Mindenki, aki valaha végigszenvedte a középiskolát, egyetért abban, hogy a tanulóknak össze kell fogniuk a szülőkkel, tanárokkal és zsarukkal szemben. Ez is egy afféle láthatatlan elválasztó vonal: ők velünk szemben állnak.
"Jól csak a szívével és fejével együtt lát az ember" - ez az igazság. Nem véletlenül van két szemünk. Csakis így látjuk plasztikusan a valóságot. Az a "harmadik szem" - mely a hagyomány szerint megvakult bennünk, s ami valaha a homlokunk középén volt - egyetlen szem volt ugyan, de egyszerre látott érzelmesen és értelmesen is. Nemcsak érző, de értő tekintet is volt. Az igazi szeretet nem lehet csak érzelmes, mert akkor nem tudod, hogy kit szeretsz. Belevetítesz a másikba valakit, aki nem ő.
Facebook
Pinterest