Idézetek a hűtlenségről
Egyes férfiak önmagukat csalják meg és zárják ki a szeretett nővel való életből.
Arra jutottam, hogy a félrelépés nem a szex definíciójáról szól; a megtévesztés a lényeg.
Az én szememben, ha valaki őszintén szereti a párját, mégis megcsalja, az még nem jelenti azt, hogy akivel csalja, azt többre tartja.
Egy keserű csók ég ajkaimon, mert veled vagyok tiltott bűnös hajnalokon, s hazudom, hogy a másiknak ez úgysem fáj, hogy benned s bennem ébredt egy új vágy, s veled élem át egy másik arcom.
A házasság a legnagyobb hűtlenség.
Liliomszál, liliomszál, Idegenhez mért hajoltál? Mért öleli karcsú szárad, Mért felejted a fajtádat? A fajtádat, a hitedet Szerelmed tüzére tetted, Messze látszik lobogása, Mi lesz, ha lesz hamvadása?
A pusztulás a lábadnál dorombol, miért nem űzöd már odább? A pillantását keresgéled folyton, és ujjaidon próbálod fogát.
De nem volt csók, mely mellettem marasszon, elhívtak téged csábítóbb falak! És lehet ősz, vagy lehet nyár... Az útak bezárultak az elmenő megett. Magaddal is örökre szakítottál, mikor el tudtál hagyni engemet!...
A lány, akiben jobban bízott, mint saját magában, aki több volt számára a világ minden egyéb dolgainál, a lány másnak adta a kezét. (...) Valahol minden összeomlott akkor. Hogy hol omlott össze és mi volt az, azt nem tudta. Annyit érzett csupán, hogy sok-sok erős, láthatatlan kötél elszakadt, és összeomlott valami láthatatlan, hatalmas dolog, és magával rántotta a napot az égről, a csillagokat, a holdat, a fákat, mindent, mindent.
Sajnos mi sem általánosabb, mint hogy a bujálkodás kiöli az ember szívéből a szánalmat; hatása rendszerint eldurvító; talán a lélek fásul el az érzékek örökös tobzódásától, talán az idegek rendszere tompul el a sok durva behatástól, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a megrögzött paráznák vajmi ritkán könyörületes szívűek.
Donatien Alphonse Francois de Sade
Alig volt tizenhét éves, mikor az első vallomást rebegte el neki egy lesütött szemű diák, aki napokig, hetekig készült ennek az egyetlen mondatnak a kiejtésére. És kacagva adta magát egy másiknak, csak azért, hogy másnap kacagva téphesse szét a virágait, és kacagva vághassa a szemébe: nem kellesz már. (...) Végigkacagott egy egész életet. Hiányzott belőle valami, mint ahogy hiányzik az éjszakából a fény. Mert a kacagása nem örömkacaj volt, csak valami éles, keserű indulatkitörés, valami megzabolázatlan állati szenvedély. Mert hiányzott belőle valami. Maga sem tudta, maga sem érezte talán. Az éjszaka sem érzi, hogy nincsen benne napfény.
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Az asszonyt semmi sem téríti vissza férjéhez annyira, mint az a házasságtörés, amelyben csalódott.
Az igazi szerelemnek kell fizetnie a balul sikerültért. Ez a fonákság, sajnos, mindig gyakori lesz, amíg a férfiak rá nem eszmélnek, mennyi virágot kaszálnak le a nők szívében az első hűtlenkedéssel.
Hűtlenségedről mit se tudva a lelkemet adtam neked, s te ismerted már, mi a titka... Csak én, én nem ismertelek.
Facebook
Pinterest