Idézetek a hiányról
Fölkereslek, hogy
ne kelljen rádöbbenned:
magamra hagytál.
A magány: nagy társaság; az elhagyottsághoz legalább kettő kell.
Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengődöm, hogy mellette, általa virulok ki. Nem kötöm az orrára, hogy távolléte majdnem olyan szorongást kelt bennem, mint a fogorvos várószobájában, ülő páciensben a rendelőből kiszűrődő hangok: a villanyfúró sivítása és a soros áldozat metsző sikolyai. Tiszta Hollywood ez az érzés.
A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll, mint azelőtt, szemben a bércek, alant a selyem rét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi... valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.
Elmentél,
és magaddal vittél engem is,
aki itt maradt,
nem hasonlít hozzám.
Miként a tiszta űrben a világok,
lebeg keringve bennem a hiányod
majd árnyék leszek s te szorongva félsz:
óh hát ne hagyj meghalnom, amig élsz.
Annyira megszoktam kettesben, hogy már-már úgy érzem: csak félig vagyok.
Az élet nem egyéb, mint hiányérzetek összessége.
Őszre emlékeztető reggel.
A fény kiröhögi a lila organzát.
A polcon, porcelánfejű babák hosszú sora emlékeztet arra, hogy mennyire nehéz szöget verni a Nélküledség vájta semmibe.
Ha van, veled van. Ha nincs már, -
akkor is.
Ami nincs, arra nem lehet gondolni, ami nincs, az nem fájhat, ami nincs, az: nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.
És írja meg, hogy nagyon hosszú volt a tél, de most már vége van, és a juhok is bárányoznak már, és... és írja meg, hogy én is várom már, hogy visszajöjjön onnét... és hogy... lehet, hogy ott minden sokkal szebb, mint itt, de itt most már tavasz van, ezt írja meg, hogy tavasz van, és... a virágokról írjon neki, meg a madarakról, meg hogy este... írja meg, hogy egy kis ökörszem fészket rakott a tűzifa között, és máshonnan kell vegyem a fát, és hogy már csak ő hiányzik egyedül... ezt írja meg, Birtalan bácsi. Hogy már csak ő hiányzik egyedül.
Amikor valami hiányzik, akkor tenned kell valamit - ez egy hívás a magasabb és magasabb csúcsok felől. Nem mintha teljességet éreznél, amikor eléred őket; a szerelem sosem lehet teljes, de ez benne a csodálatos, ezáltal marad élő örökké. És mindig azt fogod érezni, hogy az összhang nem tökéletes. Ez is természetes, mert amikor két ember találkozik, két különböző világ találkozik. Ha azt várod, hogy tökéletesen összeilljenek, akkor a lehetetlent várod, és az csalódást fog okozni. Legjobb esetben akad néhány pillanat - néhány ritka pillanat -, amikor minden összhangban van. Így kell lennie. Minden erőddel dolgozz azon, hogy létrejöjjön ez az összhang, de mindig állj készen, ha nem sikerül tökéletesen.
Veled alszom, s veled ébredek,
És mégsem vagy ott;
A karjaimba ölelem a gondolatot Rólad
- de csak a közönséges levegőt érintem.
Voltál test - méretű valóság -
hiányod mindenségnyi semmi,
köröttem bizsereg a csönd már,
mellemet kiáltás repeszti,
kiáltozom, de visszalengő
illatod éri felszakadt szám,
s csitulok, mint aki magában
dúdol, ha kopognak az ajtón.
Facebook
Pinterest