Idézetek a hiányról
Hiányod kristályfényében ülök, kuporgok egyedül.
Válságos helyzet: tudom, hogy boldog vagyok, csak épp nem érzem.
Nemcsak bennem nőtt meg a hiányérzet, hanem ezzel egy időben másokban is. Tulajdonképpen hasonlítunk egymásra: mindannyiunknak hiányzik valami.
Úgy el-aléltattál, most sebzetten élek, Ha nem várlak, sírok; és ha várlak, félek.
Azóta szüntelen őt látom mindenhol. Meredten nézek a távolba, otthonom kőpokol, szilánkos mennyország. Folyékony, torz tükör szentjánosbogarak fényében tündököl.
Elmúlnak így azt estjeim nélküled, csillagom. Olyan sötét van nélküled, szemem ki sem nyitom.
Ezt mondtad: "Képed keresem, ha ágyba fekszem, kedvesem, nyitott szemem sír nedvesen és fájva".
Ki nem feküdhet szerelmével, nem alszik - meghal minden éjjel.
Akik szeretik egymást, keresik egymást. Ha a szél kétfelé fújja őket, térden is visszamásznak egymáshoz. Ha tengert vetnek közéjük, a lelküket küldik által a tengeren: levélben találkoznak.
Szeress most úgy, ahogy nem lehet, ahogy nem lehetek veled! Miért kellett, hogy megkívánjam, ugyanúgy, ahogy elhibáztam! Úgy, ahogy nem lehet, ahogy nem lehetek veled!
Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket. Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.
És leplezetlenül sírni kezdett...de nem a boldogságtól, amit valószínűleg mindenki feltételezett róla. Hanem az ürességtől, amely belülről emésztette. Mert bármennyire is csodálatos volt az, ami vele történt, üresnek tűnt a számára. A párja nélkül, akivel megoszthatná életét, úgy érezte magát, mint egy mozivászon, amelyen csak megjelennek az események és a történések, aztán eltűnnek. Még csak üres sem volt, hiszen a levegőt sem tudta megtartani magában. Lélegzett, belül azonban halott volt.
Elromlott jó néhány hét, És néhány hónap és év. De nagyon vártam, hogy arcod újra lássam, Mikor vasárnap lesz szívem mélyén.
A búcsú nélküli szerelem soha nem ér véget.
Most is üres a napom, de nem vákuumosan: van benne minimális mennyiségű oxigén is - a várakozás -, hogy élve maradjak.
Facebook
Pinterest