Idézetek a filozófiáról
Az emberéletnek akkor és csak akkor van valamiféle haszna, ha a világmindenségnek mint egésznek benső értéke (figyelembe véve múltat, jelent és jövőt) nagyobb lett annak következtében, hogy az emberi cselekedetek és tapasztalatok megtörténtek (vagyis, hogy az emberiség létezett), mint amilyen akkor lenne, ha minden más tényező változatlanul tartása mellett ezek a cselekedetek és tapasztalatok soha sem történtek volna meg (vagyis, ha az emberiség nem létezett volna).
Az élet célja az, hogy élhessek. Hogy életben maradhassak. De miért cél ez? Mert élni jó, élni kellemes? Vagyis a kellemesség állapota a cél? Vagy azért akarok életben maradni, mert meghalni vagy nem létezni rossz? Vagyis az élet célja a fájdalom és a szenvedés elkerülése? Vagy azért akarok életben maradni, hogy megismerjem a világot? De miért fontos az, miért cél az, hogy egy halandó lény megismerje a világot? Van valami tágabb keret, amelyen belül ez a megismerés fontossá, értelmes céllá válik?
Az idegen világ jelenlétét mindig érezték az emberek. Az ezzel kapcsolatos szorongás mindig ott lapult életük felszíne alatt. Az egyik lehetséges mód arra, hogy csökkentsék ezt a szorongást, az volt, hogy nyíltan szembenéztek vele. A különböző korok és civilizációk sokféleképpen kísérleteztek ezzel a konfrontációval. Általában nagy szerepük volt ebben a rítusoknak és ceremóniáknak. És nagy szerepük volt a héroszoknak, akik a veszélyes kalandok során felkutatták és legyőzték az ismeretlen világ szörnyeit.
A világot játszva és táncolva teremtő Isten képe az ember mitikus képzeletének alkotása. Ennek ellenére lehetséges, hogy a világmindenség valamilyen fontos tulajdonságára utal. Az univerzum örök és hűvös közönyösségére például. Vagy arra a nemes harmóniára, amely az élet görcsein s gyötrelmein túl létünk mélyén ragyog. Lehet, hogy azt a földöntúli szabadságot és derűt villantja föl, amelyre annyira vágyunk, s amely olyannyira hiányzik mindennapi életünkből. Lehet, az az üzenet rejlik benne, hogy csak akkor érhetjük el, s élhetjük át ezt a szabadságot, ha ki tudunk kapcsolódni a túlélésért és a hatalomért folyó gyilkos küzdelemből.
Hiszek az értelem és jelentés örök keresésében, és abban, hogy a cél a bölcsesség elérése, egy kozmikus tudatosságé, amelyben az ember az egység és a teljesség érzésében részévé válik az élet egészének.
A játék kívül fekszik a bölcsesség és a balgaság, az igazság és a hazugság, a jó és a gonosz ellentétén. Bár nem anyagi tevékenység, de nincs erkölcsi funkciója. A bűn és az erény fogalmai nem érvényesülnek itt.
A rítus a szakrális játékból nőtt ki; a költészet a játékban született, és mindenkor a játék táplálta; a zene és a tánc színtiszta játék volt. A bölcselet és a filozófia azokban a szavakban és formákban találta meg a maga kifejezését, amelyek vallási disputákban születtek. A háborúskodás szabályai és a nemesi élet konvenciói játékalakzatokra épültek. Végül is meg kell tehát állapítanunk azt, hogy a civilizációt, korai korszakaiban, játszották. Nem úgy jön a játékból, mint ahogy egy csecsemő az anyaméhből: a civilizáció játékban és játékként születik, és sohasem hagyja el azt.
A civilizáció (...) arra készteti az embereket, hogy szorosan összefonódó csoportokba álljanak össze; ezt a célját csak úgy érheti el, ha állandóan fokozza a bűntudatot. (...) Ha a civilizáció szükségszerű fejlődési folyamat a családtól az emberiség egészéig, akkor (...) a szeretet és a halál ösztönének örök küzdelme miatt e folyamat szorosan összekötődik a bűntudat növekedésével, amit egy bizonyos ponton túl az ember már alig tud majd elviselni.
A vásárlóközpont amorális világ. Triviális módon ugyan, de túljutott a jó és a rossz ellentétén. A hagyományos és modern társadalmakban az emberek viselkedését és cselekedeteit morális törvények szabályozták. Arra ösztönözték őket, hogy zabolázzák meg ösztöneiket s vágyaikat, illetve alakítsák át őket emberileg és társadalmilag hasznos erőkké. Azzal, hogy arra biztatja az embereket, hogy fenntartás nélkül éljék ki minden ösztönüket és vágyukat, a Sátán voltaképpen bezárja őket ösztöneik ketrecébe. Megfosztja őket szabadságukól és az emberré válás esélyétől.
Az ember nem egyéb, csak egy halom tévedés, tehetetlen a kegyelem nélkül. Semmi sem mutatja meg neki az igazat, minden becsapja. Az igazság két fő oszlopa, az értelem és az érzékek, kölcsönösen becsapják egymást.
Szabálytalanság a természet, az élet, az ember lényege. "Szabályosság" mesterséges desztillátum vagy sajátos véletlen.
A szimbolikus képzelet számára mindenkor rendkívül fontosak voltak a geometriai formák és számszerű arányok. Nem volt ez idegen a teoretikus gondolkodástól sem. Azt is mondhatnánk, hogy a filozófiai és matematikai gondolkodásnak is van egy mitikus dimenziója. Nemcsak a filozófiai, hanem a matematikai gondolkodás mélyrétegeiben is ott van, vagy ott lehet az a vágy, hogy a mindennapi élet rendezetlensége alatt felfedezze az univerzum láthatatlan, de lényegbeli rendjét és rendezettségét.
Az a hit és remény él bennünk, hogy mindaz, amit az ember a társadalomban létrehoz, maradandóan értékes és értelemmel teli, túléli és beragyogja a halált és hanyatlást. Az ember és alkotásai nem elhanyagolható tényezők. Maga a társadalom kodifikált hősiességrendszer, ami azt jelenti, hogy a társadalom mindenütt az emberi élet jelentőségének élő mítosza, az értelem dacos megteremtése.
Szimbólumrendszereit az ember a káosz hatalmas és idegen erőivel szemben építette föl.
A világ érthetetlen és abszurd. Tele van bizonytalansággal és szorongással. E bizonytalanságérzet és szorongás csökkentésére szolgált mindenkor a gonosz megszemélyesítése. Az emberek azzal, hogy élőlényekbe, személyekbe, gonosz szellemekbe, démonokba, ördögökbe sűrítették be a gonosz kaotikus és ismeretlen erőit, lokalizálták, korlátok közé szorították ezeket az erőket.
Facebook
Pinterest