Idézetek a filozófiáról
A vallás a személyiség egységét érintő kétely terméke, a személyiség megváltozása - egyben az ember minden nagyságát és erejét emberfölöttinek és idegenként fogta föl, így önmagát kicsinyítette, saját két oldalát, a nagyon szánalmasat és gyengét, valamint a nagyon erőset és csodálatosat elválasztotta egymástól két szférára - az előbbit elnevezte embernek, a másodikat Istennek.
Az elme nem könyv, amit kedvére lapozgathat és tanulmányozhat az ember. A gondolatok nincsenek felvésve a koponya falára, hogy a behatoló megszemlélhesse őket. Az elme összetett, sokrétegű dolog - legalábbis a legtöbb ember elméje az.
Figyelmesen megvizsgáltam, mi vagyok én. Láttam, hogy el tudom képzelni: nincs testem, nincs világ és nincs tér, amelyben vagyok. De azért azt nem tudom elképzelni, hogy magam nem vagyok; ellenkezőleg, éppen abból, hogy azt gondolom, hogy más dolgok igazságában kételkedem, egészen világosan és bizonyosan az következik, hogy én vagyok. Ellenben mihelyt csak megszűntem volna gondolkodni, nem volna semmi alapom azt hinni, hogy vagyok, még ha igaz is volna minden egyéb, amit valaha képzeltem. Ebből felismertem, hogy olyan szubsztancia vagyok, amelynek egész lényege vagy természete a gondolkodás, amelynek, hogy létezzék, nincs szüksége semmiféle helyre, s amely nem függ semmiféle anyagi dologtól. Úgyhogy ez az én, azaz a lélek, amely által az vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtől, sőt: könnyebben is lehet megismerni, mint a testet, s még akkor is egészen az volna, ami, ha test nem léteznék.
A halál mindenütt ugyanolyan, és végül minden filozófia a sírgödörbe vezet.
Sötétség nélkül nem létezne a világosság fogalma. Ha a világosság fel akarja fogni saját maga lényegét, meg kell találnia ellentétét, a sötétséget.
A legtöbb úgynevezett 'szabadgondolkodó' képtelen belátni, hogy a világon minden nagy és tiszta eszme csak első hirdetőjének eredeti elgondolásában emelkedhet az anyagtalanság szeplőtlen magasságába, de mihelyt az elkerülhetetlen gyakorlati megvalósításra kerül sor, a tiszta gondolat testet kap s ez - ha akarjuk, ha nem - alá van vetve a változandóság és romlás törvényeinek, bár ugyanakkor a belső fejlődés és időnkénti felfrissülés törvénye is uralkodik rajta.
Ezen a világon még semmi szép és jeles dolog nem jött létre filiszteri számítgatással és elkedvetlenítő körülmények olcsó latolgatásával. Ellenkezőleg: ami érdemeset valaha véghezvittek, mind olyan nekilendülésből, akarásból született, amely méltán kiérdemelhette a pápaszemes józanok elítélő véleményét.
Tapasztaltál-e, tettél-e, gondoltál-e vagy éreztél-e bármikor bármit is a moston kívüli időpontban? Gondolod, hogy valaha is fogsz? Történhet-e vagy létezhet-e bármi a moston kívüli időpontban? A válasz nyilvánvaló, ugye?
A véletlen a legnagyobb teremtő, amely úgy öleli körül a Földet, akár az ózonpajzs, és még csak ki sincs lyukadva. Reggelente így imádkozom: íme, a véletlen, az én szabadítóm, bízom, és nem félek, mert erősségem ő nékem.
A médiaközeg, ami körbevesz minket, a show-biznisz időnként elkápráztat, hogy pillekönnyű az élet, ne gyötrődj, ne szorongj, ne strapáld az agyad, az érzelmeidet, hagyd, hogy áthullámozzanak rajtad az évek, mint a nyári Balaton. De így valójában senki nem tud élni. Minden ember számára, hangsúlyozom, társadalmi helyzettől, tértől és időtől, szegénységtől és gazdagságtól függetlenül minden ember számára mélyen fontos a világhoz való viszonyulás, fontosak az emberi lét alapkérdései.
Állapítsuk meg: "Vagy van Isten, vagy nincs." Mármost melyik felfogás mellé álljunk? Az ész ebben nem dönthet: végtelen káosz választ el bennünket. E végtelen távolság legvégén szerencsejáték folyik, s az eredmény fej vagy írás lesz. (...) Mérlegeljük, mit nyerhet vagy veszíthet, ha fejre, vagyis arra fogad, hogy van Isten. Értékeljük ezt a két eshetőséget: ha nyer, mindent megnyer; ha veszít, semmit sem veszít. Fogadjon hát habozás nélkül arra, hogy van.
Mi célja lehetett (...) Istennek? Ha az éjszaka rendeltetése az álom, az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés, miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt, miért édesebb, mint a hajnal és az este, és ha a hold, ez a lassú, elbűvölő, a napnál költőibb csillag olyan tapintatos, mintha az volna a feladata, hogy felkeresse, ami a fény elől érzékenyen elrejtőzik - miért világítja át mégis oly ragyogóan a sötétséget? És a szép hangú madarak közül a legszebb hangú énekes miért nem pihen úgy, mint a többi - miért énekli dalát a nyugtalanító homályban? Miért borul a világra ez a fátyol? Miért remeg a szív, szorong a lélek, s miért bágyad el a test? Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, aki nem is látja, hiszen ágyában fekszik.
Az instabilitás maga az élet, mivel az idők végtelenségéig változtatja a helyzetét, törekedve saját azonosságának megőrzésére.
A hangya döglött legyet cipel, de a hangya túl kicsi ahhoz, hogy élhessen, a légy elég nagy volna hozzá, de döglött, az eleven hangya mozgatja, ezért mégis élőnek látszik, az élő halott, a halál terhétől a halott élőnek látszik, de valójában nem az. A halál és az élet elválaszthatatlanul összefonódik, a halál átjárja az élet teljességét, és ez a szöveg szinte minden pillanatában és minden szintjén tetten érhető. A halál megeszi az életet, és jelen van mindenben.
Egy eszme lehet nagy anélkül, hogy igaz is volna.
Facebook
Pinterest