Idézetek a felfogásról
Egy kard vagy élő, vagy halott. Ez csak a tulajdonosától függ.
Talán nem tetszik, de néha fontos, hogy megálljunk egy pillanatra, elvonatkoztassunk a dolgoktól, és lássuk a teljes képet. Valójában rájönni arra, hogy eddig mindent rosszul láttál, felszabadító érzés lehet, és hirtelen észreveszel új perspektívákat, új lehetőségeket, amiket eddig észre sem vettél.
Egy napon hirtelen rájöttem, hogy minden egyes tárgynak, minden egyes ábrázolatnak mögöttes értelme van. Bárhova nézek, semmi sem pontosan az, aminek látszik.
Az ego adja meg nekünk azt az önazonosságot, melynek révén egy nagyon sajátos nézőpontból - a sajátunkból - tapasztalhatjuk meg az életünk leckéit. Olyan ez, mintha egy nagyon sajátságos ablakon át tekintenénk egy adott élethelyzetre. Ennek az ablaknak a kerete az egónk, ez adja nekünk a formát, melyen át (nagyon éles perspektívából) szemügyre vehetjük a probléma adott aspektusát.
Nem egyféle ész kell az élet megítéléséhez. (...) Aki egyetlen szempontból nézi a világot, akármilyen eszesnek mutatkozik is ebben, az ostobán fog ítélkezni.
Amit mi rossznak érezünk, arra nekünk feltétlen szükségünk van, hogy jól is érezhessük magunkat utána. A viszontagságainkra tehát szintén feltétlen szükségünk van, különben nem tudjuk élvezni a nyugalmat. Ugyanígy: bűn nélkül nincs erény. Tehát rossz nélkül semmilyen értelemben se létezhet jó.
A táplálék jó, feltéve, hogy éhes valaki. Ha már nem éhes és étellel tömik még tovább, akkor a táplálék már rossz. Egy táj vagy egy kép, vagy egy zenemű, egy költemény csak addig lehet szép, míg a sors, vagy a körülmények nem kényszerítenek rá, hogy örökké azt nézd, vagy azt hallgasd. A legszebb dal is, ha két napig egyfolytában kell hallanod, elviselhetetlenné válik.
Az, hogy a racionális emberek olyan rendíthetetlenül ragaszkodnak a saját énképükhöz, biztosítja feneketlen tudatlanságukat. Például figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a samanizmus nem varázsigékből és hókuszpókuszokból áll, hanem abból a szabadságból, hogy nem pusztán a magától értetődőnek vett világot érzékeljük, hanem minden mást is, ami emberileg lehetséges. A köznapi emberek reszketnek a szabadság lehetőségétől. Pedig a szabadság ott van bennük, csak a kisujjukat kellene kinyújtaniuk érte.
Ha az embernek nincs vesztenivalója, bátorrá válik. Csak akkor vagyunk gyávák, ha van mihez ragaszkodnunk.
A harcos nem panaszkodik és semmit nem sajnál. Az élete végtelen kihívás, márpedig a kihívás nyilvánvalóan nem lehet sem jó, sem rossz. A kihívás egyszerűen az, ami: kihívás. Az alapvető különbség a hétköznapi ember és a harcos között az, hogy a harcos mindent kihívásnak tekint, míg a hétköznapi ember áldásnak vagy átoknak.
A harcos nem érez semmiféle tette miatt bűntudatot, mert énünkre érdemtelenül nagy hangsúlyt helyez, ha tetteinket kicsinyesnek, gonosznak, vagy csúnyának ítéljük.
A személyes történetünket állandóan meg kell újítanunk azzal, hogy minden tettünket elmeséljük szüleinknek, rokonainknak, barátainknak. Ezzel szemben egy harcosnak nincs személyes története, ezért magyarázatra sincs szüksége; senki sem haragszik a cselekedetei miatt, senki sem csalódik benne. És ami a legfontosabb, senki sem köti gúzsba a gondolataival és az elvárásaival.
Az önmegtagadással csak magadat csapod be. Az önmegtagadás szenvedélye messze a legrosszabb - elhiteti velünk, hogy nagy dolgokat viszünk végbe, amikor valójában önmagunk körül forgunk.
Minden út egyforma: sehova sem vezet. De amelyik útnak nincs szíve, azon örömtelen utazni. Ugyanakkor a szívből jövő út könnyű; a harcosnak nem kell megerőltetnie magát, hogy megszeresse. Amíg a szívvel teli ösvényt követi, eggyé olvad vele.
Mi többnyire nem olyasmit kérünk, ami nekünk nincs, hanem köszönetet mondunk azért, ami nekünk megadatott.
Facebook
Pinterest