Idézetek a fejlődésről
Nagyszerű ember az, aki tesz valamit saját nemzetének, de annál nagyszerűbb, aki tesz valamit az egész emberiségnek, amelyből saját nemzete is meríthet.
Csak akkor tudom megérteni az egyszerű dolgokat, ha előbb megismerem a bonyolultakat.
Mindenki hisz benne, hogy az erőfeszítéseiért elnyeri jutalmát, és hogy egyszer majd megérti mindazt, ami útközben történt.
Az én hitem szerint földi létünk azt a célt szolgálja, hogy lelkünk nemesedjen.
Felnőtté válni azt jelenti, hogy vastagon befedni, elrejteni azt, ami egykoron annyira igaz volt. Tenni ezt azért, hogy vastagon befedjük, elrejtsük azt, hogy elárultuk önmagunkat, a vágyainkat, játékos, kalandos kedvünket, nevetésünket. Száműztük vagy becseréltük, áruba bocsátottuk.
Nem a megvalósult cél, hanem a célért vívott küzdelem - vagyis a fejlődés - tesz boldoggá.
A boldogsághoz annyira hozzátartozik a fejlődés, hogy gyakran vonzóbb a csúcs felé haladni, mint odafent lenni.
A tökéletesség csak bonyodalmat okoz. Az a dolgunk, hogy a dolgokat egyre jobbá tegyük, de soha ne érjük el a tökéletességet.
Hibáink új felfedezésekhez vezető kapuk.
Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.
Elintéztem magamban, hogy életem múlását ellenállhatatlan vonzóerőként érzékeljem, amely esetleg akaratom ellenére is állandóan arra kényszerít, hogy új meg új lépést tegyek előre.
Az elfogadás olyan, mint a termékeny talaj, ami lehetőséget ad az apró mag számára, hogy azzá a virággá váljon, amivé fejlődni képes.
Minél inkább telik az idő, annál jobb vagy mindenben: egyre inkább tudod, mit akarsz, és erősebb leszel.
A hibák sokkal inkább kátyúk a felfedezéshez vezető úton. A felfedezéshez vezető, marha hosszú, rögös úton, amit akadályok és veszélyek szegélyeznek.
Szabad vagyok a választásra, szüleimnek letudva az, amivel tartozom nekik, amiért fölneveltek, etettek, ruháztattak, iskolába-egyetemre járattak... Betöltöttem az álmukat: okleveles művész lett a lányuk. De mihez kezdek ezután? Ha tovább játszom ezt a szerepet, akkor minden kezdődik elölről... Szakítani kellene, erő kellene, éltető levegő, bátorság... (...) Talán most ki tudnám vívni függetlenségemet, ahogy azt már gyermekkoromban annyira szerettem volna, amikor mindent szigorúan előírtak: mit játszom, kivel állok szóba a gyermekek közül, hánykor fekszem, mennyit tanulok, reggel vagy este iszom-e meg a csupor tejet, ki kísér haza a tánciskolából, milyen ruhát varrnak nekem... És ez így ment mindenben, a végtelenségig. Szófogadó kis rabszolga voltam, aki csak néha lázadt föl, akkor is nyafogva, akár a beteg macska, mely állatot különben szívből utálok. De most ennek szeretnék véget vetni, felnőttségem jogán. Hogy valóban szembenézhessek azokkal az akadályokkal.