Idézetek a fejlődésről
Tanulni nem a hiba elítéléséből, hanem csakis a megértéséből lehet.
Ezért mindenkinek, aki önálló látással akarja felfedni az emberi természet titkait, be kell tartania az igazi szellemtudományok aranyszabályát, vagyis azt, hogy ha egyetlen lépéssel akar előbbre jutni a szellemi igazságok megismerésében, hármat lépjen előre egyúttal jelleme tökéletesítése felé.
Amikor a tanítvány gyakorlatokat kezd végezni, előbb kivilágosodnak a "lótuszvirágai", később pedig elkezdenek forogni is. A forgás bekövetkeztekor szellemi látóképessége is működni kezd, mert a "lótuszvirágok" a lélek érzékszervei, az pedig, hogy forognak, azt fejezi ki, hogy észlelik az érzékfeletti világot. Érzékfeletti látása senkinek sem lehet, míg az asztrális érzékszervei ilyen módon nem fejlődnek ki.
Minden emberben benne szunnyadnak olyan képességek, amelyeknek kifejlesztésével ismereteket szerezhet a magasabb világokról - a lélek és szellemvilágról.
Nem mondom, hogy a futball öl, butít és nyomorba dönt, de hogy miatta maradtam vissza a fejlődésben, az biztos...
Én mindig hittem abban, hogy az ember akár százszor is újrakezdheti, azzá válhat, aki lenni akar.
A legjobb mód, ahogy az ember tanul, az utánzás. A mimézis. De csak azokat akarjuk utánozni, és csak azokat tudjuk utánozni, akik cselekednek. Aki beszél, azt nem lehet utánozni, mert ha utánzol valakit, aki beszél, akkor csak beszélsz. Az pedig unalmas. Tanulni valakitől csak úgy lehet, hogy ha az a valaki cselekszik. És nem csak cselekszik, hanem örömmel csinálja azt, amit csinál, és boldogságot sugároz.
Az értékítéletekből, melyeket beépítettél az igazságodba, nagyon kevés alapul a saját tapasztalatodon. Ám éppen a tapasztalat az, amiért erre a világra jöttél, és a tapasztalataidból kell megteremtened önmagadat.
Mennyire kopottak, szürkék egykori gondolataim. Pedig ragyogónak tűntek valaha - remegtem tőlük, ha felhangzottak bennem. Mindegyik lángoló színt jelentett számomra, igazságot és életet. Így lesz-e vajon mindig? Igen. Mert a fejlődés végtelen, kimeríthetetlen csoda.
Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent (...) -, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe... érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa.
Tanulhatnánk az élet természetes evolúciójától, mert okosabb nálunk, mégpedig azért okosabb, mert mintegy háromezerszer több ideje volt a tanulásra, mint nekünk, a fiatal emberi nemnek, amely alig egymillió évet számlál.
Az emberek többsége az újjászületés fogalmát csak a tényleges halállal tudja összekapcsolni, holott egy emberi élet során többször is újjá kell születni a fejlődés érdekében.
A mese hősei folyton mozgásban, "úton" vannak, mert tudják, hogy nem lehet mindent egy helyen megtalálni. Nem is ott keresik. Mennek, mendegélnek, és bárhol járnak, tapasztalatokat szereznek, hogy azokat a maguk hasznára fordítsák.
Ha valamihez vagy valakihez kötődsz, akkor elhiszed, hogy ez a tárgy vagy személy tehet téged teljessé. A kötődéseink tartanak minket életben. Ezek adnak erőt, hogy megtartsuk, amink van, vagy hogy elérjük kitűzött céljainkat. De az is előfordulhat, hogy parkolópályára állítanak, meggátolják, hogy továbblépjünk.
Az evolúció gyakran teljesen ártatlan lényeket ruház fel rettenetes külsővel.
Facebook
Pinterest