Idézetek az emberismeretről
Vannak jövendőmondói a szíveknek s hiúzai a szándékoknak.
A legtöbb ember azért panaszkodik, hogy leplezze, milyen jó dolga van.
A hasonló csak hasonló által ismerhető meg.
Akkor a legnehezebb természetesnek lennünk, ha annak akarunk látszani.
Az emberi fajt minden megrémíti, ami más, mint ők. Az egyetlen válaszuk pedig a harc.
Azok, akik nem festők, ha egymásnak szólanak, vagy akár hosszabban is beszélgetnek, csak a szemébe nézegetnek egymásnak. De akkor se a színeit, vonalait nézik a másik szemének, hanem a mozgását. Mert a szem egészít a mondáson. A szem mondja meg, amit a mondás elrejt, vagy céloz, vagy hamisít.
Néha döbbenetes, hogy az emberek milyen nehéz és hosszú sleppeket vonszolnak maguk után.
Senki szenvedése nincs az ínyemre, és aki azt mondja, hogy igen, az nem ismer Engem. A szenvedés az emberi tapasztalás szükségtelen oldala. És nem csupán szükségtelen, hanem ostoba is. Kellemetlen, továbbá szerfelett káros az egészségre.
Kicsi különbség van az egyes emberek között, de ez a kicsi különbség nagyon sokat számít. A kicsi különbség az attitűd. Ami sokat számít, az az, hogy az attitűd pozitív vagy negatív.
A legelterjedtebb és legáltalánosabb tévhitek egyike, hogy mindenkinek megvannak a maga határozott sajátságai: van jó és rossz ember, okos és buta, erélyes és tehetetlen, és a többi. Az emberek nem ilyenek. Annyit bárkiről állíthatunk, hogy többször jó, mint rossz, többször okos, mint ostoba, többször erélyes, semmint tehetetlen, vagy megfordítva; de nem lehet igaz, ha az egyik emberről azt állítjuk, hogy jó vagy okos, a másikról pedig, hogy gonosz vagy ostoba. Pedig többnyire így osztjuk fel az embereket, s ez merőben téves. Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben víz, egy és ugyanaz, de mindegyik folyó az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos. Ugyanígy van az emberekkel is. Mindenki magában hordja az összes emberi tulajdonságok csíráit, néha az egyik nyilvánul meg benne, néha a másik, s olykor egyáltalában nem hasonlít önmagához, holott ugyanakkor mégiscsak önmaga marad.
Semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb.
Az ember olyan állat, amely égnek emeli fejét, de csak a mennyezet pókhálóit látja.
Mennél önzőbb valaki, annál könnyebben elérzékenyedik, és szentimentalizmusa a legrettenetesebb önzés, mert a mások tragédiájában is csak a magáét látja, és minden áldozatban csak magát siratja.
Az ember olyan, amilyen a világ körülötte. Vagy a világ válik olyfélévé, amilyenné tesszük?
Ha mindenki egyformán gondolkodna, semmi értelme nem lenne a lóversenynek.
Facebook
Pinterest