Idézetek az emberismeretről
Az emberi indulatokat ugyanaz a mélyvíz táplálja, akármilyen haragos hullámokkal, vagy szelíd gyűrűzéssel nyilatkozik is meg a felszín.
Ha egy földönkívülinek pár szóval kellene jellemeznem az emberiséget, azt mondanám: tudod, földönkívüli, mi emberek a szokások rabjai vagyunk. (...) Megszoktunk dolgokat, és nem vagyunk hajlandóak másképp gondolkodni, nem vagyunk képesek kilépni helyzetekből. Pedig a szokások megváltoztathatók.
Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék, és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében (...). Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell nemet mondani. Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei.
Tudd csak meg, hogy a csodák arra valók, hogy az embert boldogtalanná tegyék. A csoda eltéríti az embert az élet valóságától, eltéríti a természet és az élet természetes folyásától, s olyan események felé tereli a reményét, amelyek egyszeriek és ismételhetetlenek! Az ember élni, boldogulni vágyik. S ki élhet egy olyan házban, melyet csak egyszer, egyetlen pillanatban látott?! A csoda az élet üres formája! Az emberek többsége képtelen megelégedni a csodák egyszeriségével! Újra és újra át akarja élni őket. Ez az, ami lehetetlen! A csoda nem ismétlődik.
A következetes békétlenek tiszteletreméltó különcök. De a megalkuvó izgágák az emberiség bajt okozó méregkeverői.
Az emberi szem tükör, csak kell tudni olvasni benne.
A kelekótyákra külön is vigyáz a gondviselés. Sose néznek körül, sose vigyáznak, mégis megússzák, még ha egy elefántcsorda előtt mennek is át az úttesten.
Az egyetlen különbség köztem és a többiek között az, hogy én ki is mondom, amit ők csak gondolni mernek.
A felnőttséghez fel kell nőni. A gyermeki lélekkel felnőtt maszkot viselő ember - "kisfiú nagy cipőben" - nehéz szerep eljátszására vállalkozott. Nagyon kell vigyáznia, hogy a maszk le ne csússzon róla. A lelepleződéstől való félelem örökké aggodalmas vagy dühös, komor emberré gyúrja. Játszani, hülyéskedni, önmagán röhögni nem mer többé. Később már nem is tud. A maszk ráégett az arcára. Képtelen kikacsintani alóla.
Ami az egyik embernek étel, a másiknak méreg. A nap fényt ad a sasnak, de megvakítja a baglyot.
Ha valamivel nem vagy megelégedve, mondd meg nyíltan. De békétlen ne légy miatta. A békétlenség izgágává teszi az embert és az izgága emberek olyanok (...), mint a darazsak: egyetlen képességük, hogy fullánkjukkal mérges daganatokat okoznak.
Ha ideges természetű emberek unják egymást, abból csak baj sülhet ki.
Arthur Miller Pillantás a hídról című darabjában mondja el az egyik szereplő, hogy talán az a bajunk, hogy irtózunk a száz százaléktól. Megelégszünk ötvenszázalékos szerelmekkel, nyolcvanszázalékos apasággal, anyasággal, hatvanszázalékos hittel. Vagyis soha nem éljük végig a dolgainkat. Mindig hagyunk kiskaput, amin keresztül kislisszolhatunk. Így van. A száz százalék ijesztő. Mert ha bukunk, százszázalékosan bukunk. Csakhogy érdemes-e ebben a langyosságban élni? Vagyis érdemes-e úgy élni, hogy az ember állandóan azzal van elfoglalva, hogy megkímélje magát a fájdalmaktól, a szenvedésektől.
Az olyan embert, aki folyton színpadon érzi magát, könnyen félreismerhetjük (...). Akkor sem vesszük komolyan, ha őszintén csinál valamit.
Ne az arcról ítélj, ne a külső után, a lélek mutatja meg, kik vagyunk igazán, ne az arcot nézd, a lelket keresd, s a lelkén keresztül az embert szeresd.
Facebook
Pinterest