Idézetek az emberismeretről
Két ember akkor tud titkot tartani (...), ha egyikük halott.
Az elhunytban legtöbbször nem az elhunytat siratjuk, hanem önmagunkat.
Csak azoknak szabad hatalmat adni az ügyeink fölött, akik vonakodnak azt elfogadni, és akkor is csak olyan feltételekkel, melyek fokozzák a vonakodást.
Gyanakodni kell mindenkire, aki hatalmat akar (...), nagy az esély arra, hogy az ilyen emberek alaposan gyanúsíthatók romlottsággal, vagy már el is vesztek.
Túlságosan beleveszünk a nehézségeinkbe. Majdnem teljesen képtelenek vagyunk arra, hogy elválasszuk a kis problémákat a nagyoktól.
A gyengeség és a romlottság nem a világban van. (...) Az emberekben van. És mindig bennük lesz. A világnak egyszerűen jó emberekre van szüksége, hogy meglegyen az egyensúly.
Az emberek jobban szeretik, ha irigylik őket, mint ha csak tiszteletet kapnak (...). Figyelemre vágynak, mindegy, hogy jó vagy rossz okokból, és bármit megtesznek, hogy megszerezzék.
Mindig úgy véltem, az ember olyan, akárcsak a fű tavasszal: erős, egészséges, zöld, és ha eléri a középkort, akkor megfakul. Úgy, mintha ősz lenne, akárcsak a fűszál, amikor bevégzi. Eltűnik, és soha nem tér vissza. Pont úgy, akár egy fűszál. Igen, aki meghal, annak bizony vége. Legalábbis így gondolom, mióta felnőttem.
Az emberek mindig a látszat után ítélnek. Nem keresik a dolgok mögött az igazságot, (...) hanem megelégszenek az előttük fekvő valósággal, sőt annak látszatával is, mert az mindig kézzel fogható realitás.
A világ tele van olyan dolgokkal, amelyeket nem érthetünk, nem tudhatunk. Ezért nem szabad soha azt mondani valakiről, hogy ez ilyen vagy olyan ember, mert ezt és ezt csinálta. Nem, ezt nem szabad mondani soha. Mert nem lehet tudni, mi mozgatja az embereket. Mi az, ami ide vagy amoda löki... Valami történik, és az egész elfordul erre vagy arra. Az ember sohasem tudhatja, mert amit az ember lát, az semmi. A nagy dolgok úgy történnek, hogy nem láthatja senki más, csak akinek szól.
Az önzetlenségnek ez a másik oldala: a zsarnoksága.
Minden ember annyit ér, amekkora hiányt hagy maga után.
A rosszfiúk nem mindig viselnek feketét, és az erdőben eltévedt kislány néha méltó ellenfele a nagy és elvetemült farkasnak.
A jó és a rossz közötti határvonal úgy elmosódik, hogy a kettő szinte megkülönböztethetetlen, és csak jóval azután vesszük észre, hogy egyáltalán létezik, ha már átléptünk rajta.
Az első benyomás sokat számít: a későbbiek szerint formál bennünket.
Facebook
Pinterest