Idézetek az elfogadásról
Amíg azt hiszed, hogy a sorsodnak áldozata és nem tettese vagy: menthetetlen vagy.
Az ellenszegülés merevvé teszi a lelkedet, megkeményíti éned burkát, s így elkülönít mindentől. A megengedéssel minden kapcsolatod alapjaiban változik meg, hiszen így mindenkit olyannak fogsz elfogadni, amilyen.
Ha valaki csak akkor tart értékesnek, ha az ő elvárásai szerint gondolkodsz, élsz, akkor valójában nem téged tart értékesnek. Hanem önmagát. Önmaga értékrendjét akarja benned viszontlátni. Mint egy tükörben. Amit ő értéknek gondol, azt szeretné benned látni, azt akarja tőled megkapni. És ha próbálsz megfelelni neki, akkor már nem TE vagy, hanem Ő.
Mi a különleges embereket csodáljuk, azokat, akik akkor is mosolyognak, amikor az élet nehézségeket görget eléjük. Azokat értékeljük, akik ügyesen kezelik a csalódásokat. (...) Kezeld panaszkodás nélkül a helyzetet!
Az én dolgom nem az, hogy rágódjak időn vagy veszteségen, hanem az, hogy fogadjak el minden napot, menjek előre és higgyek abban, hogy itt valami sokkal nagyobb dolog működik, amely valaminek megvan a maga idő- és egyensúlyérzéke.
Nem tehetünk úgy, mintha a világ ott kezdődne és érne véget, ahol mi meghúzzuk a határt. Néha tudomásul kell vennünk, hogy a világ, talán nemszeretem módokon, átnyúlik az életünkbe, és olyankor vállalnunk kell a kihívást.
Ha a valóság kemény, unalmas és igazságtalan, akkor jobb, ha hozzászokik az ember ahhoz, ami valójában van, mint ha azért panaszkodik, hogy nem az, amire vágyik.
Mindig könnyebb olyat eltűrni, ami elszigetelt, különálló eseménye az életünknek, és csak egyszer van.
Megverjük magunkat a mások iránti vaksággal. Az emberi sors, pontosabban az emberiben megnyilatkozó isteni sorsa: várni, amíg elmúlik a magunk vagy a mások vaksága, amíg a szemek kitárulnak, a szívek befogadnak. Generációk múlnak, évszázadok telnek ebben az örökös várakozásban; és soha nem lesz vége, sosem érkezik el a pillanat, amikor mindenki mindent és mindenkit felismert.
Fogadd erdőimet mezőimet hol galamb fészkel szőke nyúl szalad és fogadj el engem mert végülis minden én vagyok e zord világon s én neked ajándékozom magam egy vörös csókért egy halvány mosolyért.
A legemberibb ember a leggyávább ember. Így jöttem, így viaskodtam, így nem haltam még meg, így emlékezem és így vagyok.
S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: "Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok."
Azért vagyunk mi, emberek, nagyszerűek nyomorúságunkban is, hogy megértsük a titkos erőt, akkor is, ha nem tudjuk megfejteni szándékait.
Az el nem fogadott dolgok azok, amik nyomasztanak bennünket. (...) Mosolyogjuk meg a keserveinket! Miért jó ez? Mert a lelkiállapotunk megváltozik tőle.
Megtanultam, hogy mert én nem látok valamire más magyarázatot, az még nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Az csak azt jelenti, hogy én nem látom.
Facebook
Pinterest