Idézetek az életről
Az élet lassú égés, és időnként leégés.
Ki tudná megmondani, melyik a bűn, és melyik a jótett. Végeredményben élni muszáj, azért teszünk mindent, hogy megmaradjunk. Majd lesz idő számot adni cselekedeteinkről, amikor bezárul a nagykapu, addig hiába fogadkozunk, amit ma megbántam, holnap úgyis újrakezdem.
A megszokás egyenlő a régi ábrándokkal, pedig ha őszinte lennék saját magamhoz, tudnom kellene, hogy az elmúlt. Más vágyak, más gondolatok tolakodnak az életembe, már csak ragaszkodom a régihez, de nem kívánom.
Nem véletlen, jut eszembe, hogy a tenisz az élet nyelvét használja. Előny, adogatás, hiba, elvétel, love - a tenisz alapelemei a mindennapi léthez kapcsolódnak, mert minden mérkőzés kicsiben maga az élet. A tenisz felépítése, ahogy a darabok egymásba illeszkednek, olyan, mint az orosz matrjoska baba, ami a napjaink felépítését utánozza. A pontok játékok lesznek, azok játszmák, azok tornák, és mindez olyan szorosan összefügg, hogy bármelyik pont lehet a forduló. Arra emlékeztet, ahogy a másodpercek percek lesznek, a percek órák, és bármelyik óránk lehet a legszebb. Vagy a legsötétebb. A mi választásunk
Egy dolgot megtanultam huszonkilenc éves teniszpályafutásom alatt: az élet a lavóron kívül mindent az utadba hajít, aztán végül a lavórt is odavágja. A te dolgod, hogy kikerüld az akadályokat. Ha hagyod, hogy megállítsanak vagy eltérítsenek, akkor nem végzed jól a dolgod, ami előbb-utóbb kudarchoz vezet. Ha pedig nem végzed el a dolgod, az megbánáshoz fog vezetni.
Az ünnepnapokat az ember maga állapítja meg önmagának. Az élet: széplány. Ajándékokat, szórakozást, mindenféle mulatságot követel; élni élvezettel kell. Mindennap lehet találni valami örömöt.
Az élet csak azt kívánja az embertől, amivel már rendelkezik. Világos, hogy tulajdonképpen mindenki ugyanarra törekszik: a tökéletes nyugalomra.
Eddig lobogtam, küzdtem, vágytam, égtem:
utolsó végváramba visszatértem,
s dárdák elől páncéltalan magam
egy láthatatlan körrel kerítem.
Megálljatok!
Ezen túl Én vagyok, és a Hitem!
Gondolataim újra másfelé mentek, kergették egymást, hol a múltba, hol a kilátástalan jövő felé. Szerettem a csöndet, a magányt, mentem az elgurított spulni után, bogozva az összekuszált szálakat, aminek vége valahová a mi világunkon kívül esett.
A mi életünk napjai olyanok e földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen.
Mindig szaladunk, egyszer ezért, máskor azért. Végeredményben mindegy, ugyanazt a célt közelítjük meg mindkettővel. Lehet, hogy nincsenek is célok, csak szaladunk, azután megállunk valahol, azt hisszük, hogy révbe értünk, majd újabb lendülettel nekivágunk, talán épp oda, ahonnan elindultunk.
Tovább megyek, vajon van értelme, hogy tovább legyek?
Jelenemben él a jövő, úgyhogy nem sietek.
Minden világ megformálja a maga embereit, és minden ember a maga világát. Úgy élnek egymásban, ahogy tudnak, ahogy nekik a legjobb.
Az ember fonja a szálat, de az ördög szövi a darócot, és így megy ez vég nélkül.
Élni, ez a fontos. Mert nincs szebb az életnél, ha szép. (...) Már elenyészett a múlt, ott bolyongtak a reményteli jövő ismeretlen országútjain.
Facebook
Pinterest