Idézetek dalszövegekből
A magány nem gyógyít, az írás nem kezel, A gép nem gyógyír, a DELETE nem vesz el. Elvágyódnék hozzád, örök börtönöm leszel, Talán a közöttünk lévő rácsokon az idő majd reszel, S ha majd a zárkán átlátsz és észreveszel, A legboldogabb emberré és szabaddá teszel.
Csend van, megyek az úton, nem szólnak hozzám, Nincsen szeretőm, nincsen ágyam, nincs hazám, De bárhol járok, nekem mindenütt ugyanúgy jó, Én, a nyughatatlan világcsavargó.
Hiszen mások vagyunk, de ez nem gát, ha nyugalomban, békességben, boldogságban, emberségben, szeretetben, szegénységben békén hagyjuk egymást ma.
Egyszer véget érnek múló napjaink, Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink. Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk, De még addig mindent újra kezdhetünk!
Két összeillő ember Fénylő, tágra nyíló szemmel. Figyeld, elakad a hangunk! Istenem, hát mi vagyunk! Két fénysugár a ködben, Jöttél akkor, és én jöttem. Végre megláttalak téged, És köszönöm az egész életet!
Mozdulatlan táj már a szív, Csupa némaság. Elfelejtve jár útjain a vágy.
Napjaim, koldusok, belesnek némán a házam ablakán, elveszett dallamot siratnak a billentyűk a zongorán. Kinn a hajnal ég, ébred a lángolás, de benn örökké tart a napfogyatkozás.
Emberek csapdákban vergődnek, feszül az indulat, a harag oly nagy. Családok hullanak, süllyednek, fulladnak, nem jön a mentőhajó, s a jéghegy túl nagy...
Szeress még! És ha elfogysz az ölelésben Halkan fojts meg a sötétben, Legyen végtelen nekem az éj... (...) Szeretni engem tudnál-e úgy, Ahogy egyszer én szerettem? Két karodban, nézd meg, mivé lettem!
Az én kedvesem a végtelennel ujjat húz és sosem retteg, rozmaringból készít hintót, tücskök húzzák, így nyugtat meg csendesen. Ő az én kedvesem.
Sok mindent nem lehet, De van, amit jobb még ma szavakba önteni, Amíg van időd hozzá, a bölcsődtől a sírodig.
Valakit be kell hogy engedj, S bár nem szégyen néha nem érteni, De van, amit el kell hogy engedj, És van, hogy neked kell vitorlát bontani.
Az én időm, mint a szép nyár Gyorsan pereg, menten eljár, S jő a sötét, a hosszú tél, Tavaszt senki már nem remél. Itt az idő megfontolnom, Hogy végződik majd a sorsom, Mert rövid e földi élet, És oly közel van az ítélet.
Ó te világ, méz és méreg, Piros almában kis féreg, Mind az évek, oly múló vagy, Csalárd világ, engem elhagyj! Nem hiszek már a szépségnek, Sem az észnek, sem szentségnek, Elhamvad, mint a száraz ág, Kihuny, mint a gyertyaláng.
Kéz a hajban, Mint kés a vajban, Görcsbe rándul A karma akaratlan Elcsitít, Mint a víz, ha lázat olt... Mielőtt magába fojt...
Facebook
Pinterest