Idézetek a beszédről
A szavak olyanok, mint a röntgensugár: ha megfelelőképpen használja őket az ember, bármin keresztülhatolhatnak.
Ami a természet romlatlan gyermeke szájából folklór, az a magáéból kukacos gyümölcs.
Egy asszonyt kikérdezni nem annyit jelent-e, mint kiszolgáltatni neki önmagunkat? Hiszen ezáltal tud meg mindent, amit el akarunk titkolni előtte és talán akkor titkolózik leginkább, mikor megszólal.
Rá kellett jönnöm, milyen minimális a szókincsem, nem tudom kifejezni azt a fájdalmat és felháborodást, amit éreztem. Szánalmas. Magam is tisztában voltam vele, milyen szánalmas vagyok.
A szó pedig, ha egyszer elhangzott, tovább is adható, és gurul, mint a frissen vert pénz, fényét-színét váltva gurultában, hogy aztán amikor odaér, ahol zsebre is vágják, ott már mást jelentsen, mint akkor jelentett, amikor kimondták.
Nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek.
Csak akkor bántanak meg mélyen minket a gonosz szavak, ha valahol a lelkünk mélyén elhisszük, igazuk van. Ha elég magabiztosak vagyunk, akkor csak egy zavaró jel.
A magány az, ami beszédre késztet minket.
Minden létezik, amiről beszélünk, csak legfeljebb rossz szóval illetjük őket.
Mert egyszer el kell mondani, össze kell sűríteni, formába kell önteni, ahogy a dolgok viselkednek, ha az ember kényszeríti magát, hogy szavakkal jelenítse meg a benne fortyogó, formátlan indulatokat.
Beszéddel ugyan nem lehet a világot megváltoztatni.
A lélek tükre a beszéd.
Aki naphosszat magyarázkodik, azt nem értik meg.
Az ember sohasem tehet félig-meddig átgondolt, általános természetű kijelentést anélkül, hogy egészen el ne árulná magát, észrevétlenül belé ne fektesse egész egyéniségét, valamiképp hasonlatszerűen ne ábrázolja benne élete alaptémáját, legfőbb problémáját.
Mihelyt az irónia megszűnik az ékesszólás közvetlen, klasszikus eszköze lenni, amely a józan értelem számára egyetlen pillanatig sem lehet félreérthető, nyomban léhasággá válik, a civilizáció kerékkötőjévé, a megrekedéssel, szellemtelenséggel, bűnnel való tisztátalan kacérkodássá.