Idézetek a beszédről
Mennyi ember van, aki fontosnak, szükségesnek, elkerülhetetlennek látja, hogy elmondja életét! Csodálatos az emberekben a közlési vágy.
Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.
A valódi emberek megérdemlik, hogy válaszoljunk nekik.
Tudja, sokszor a szavak hibásak csak. Az ember akar valami jót, s a szavak másképpen jönnek valamiképpen, és egészen más lesz belőle, mint amit az ember akart. A szavak csak úgy jönnek, az ember nem is gondol oda, csak kimondja őket. És készen van a baj.
Az üresfejűek logikája szerint - akik mind azért közlékenyek, mert csak semmiségekre jár rá a nyelvük -, aki nem beszél a dolgairól, annak rosszul áll a szénája.
Ezer haszontalan mondatnál többet ér egyetlen szó - mert az önmérséklet nyugalmat ad.
Egy szóba sokszor több szívélyességet lehet szorítani, mint sokba.
A kurta mondatok akkor is felzaklató erejűek, ha nem tartalmaznak bosszantó információkat.
Na, ez a gond azokkal, akik jó hallgatóság. Nem szakítják félbe a mondatainkat, megkímélve minket attól, hogy valójában befejezzük azokat. És nem beszélnek el a fejünk felett, engedve, hogy amit sikerült kinyögnünk, az elvesszen vagy megváltozzon közben. Egyszerűen csak várnak. Így az embernek folytatnia kell.
Az ember olykor csendkúráztatja magában a folyvást lepcselő énjeit, és az így beállt csendben meghall másokat.
A legmélyebbre ható, a leggyógyítóbb muzsika a szívből jövő beszéd.
Akik beszélnek, nem tudnak; akik tudnak, nem beszélnek.
Aki a szavak hangulati értékét nem érzi, az pancser. Nem ügyefogyott, nem is kétbalkezes, hanem igenis pancser. Így, kedélyesen és magyarul.
A kórházakra különösen jellemző, magából a helyzetből fakadó csend - egyikük betegen vagy sebesülten az ágyban, a másik egészségesen mellette -, voltaképp mindent elmond. Üres, jelentéktelen, felesleges semmiségek lesznek a szavak. Csak a legfontosabbról szabad beszélni.
Megérteni akkor kezdünk valamit, amikor beszédünk tárgyává tesszük, és sajátunknak akkor mondhatjuk, amikor megtaláltuk a nevét.