Tudósok
Munkánk érése alkalmából tartózkodnunk kell mindentől, ami másra terelheti figyelmünket: politika, irodalom, zene, társadalmi élet stb. Még a filozófiával való foglalkozás is luxusnak tekintendő és csak annyiban tolerálható, hogy a gondolkodó képességet fejleszti.
Tudós vagyok. Élvezetet találok a felfedezésben. Nem az ad élvezetet, hogy az ember valami újat teremt, hanem az, hogy rábukkan valami olyasmi gyönyörűségre, amely mindig is ott volt.
Egy tudós soha nem biztos. Ezt mindannyian tudjuk. Tudjuk, hogy valamennyi állításunk csak közelítő állítás, amelyeknek bizonyossága különböző fokú. Ha állítunk valamit, akkor nem az a kérdés, hogy igaz-e vagy hamis, hanem az, hogy mi a valószínűsége annak, hogy az állítás igaz vagy hamis.
Egy-két részterületet leszámítva a tudós is ugyanolyan laikus az életét érintő legtöbb kérdésben, mint bárki más.
A tudomány az én szememben egy sajátos életforma, és a tudós, az egy közönséges ízlés, egy - az ismeretlenre, az ismeretlen kihívásra különösen fogékony alkatnak a realizálódása.
Az emberi személyiség nagyon gazdag és sokszínű, ezért nehéz megmondani, hogy ki válik majd jó kutatóvá. Ugyanakkor vannak olyan ismérvek, amelyeket nem én fogalmazok meg elsőként, nem lehet azonban elégszer hangsúlyozni: az elhivatottság és a kitartás mellett elengedhetetlen a belső érdeklődés, amely segíti a kutatót, hogy elmerüljön abban az örömben, amit a kutatás jelent. Ha úgy bele tud feledkezni munkájába, mint egy festő az alkotásba, akkor bontakozhat ki igazán. A kutatás szeretete a legnagyobb hajtóerő egy tudományos munkát végző ember számára.
Egy közgazdász ne csak öncélú versenyző legyen, hanem egyúttal empatikus ember is, aki érzékeli a társadalmi problémákat.
Igazi tudós abból lesz, akinek meg sem fordul a fejében, hogy mást is csinálhatna, mint hogy kutasson.
Korunkban a tettek igazi emberei, akik átalakítják a világot, nem a politikusok és az államférfiak, hanem a tudósok.
Egy jó kutató egész életében tanul, ha a tanulás lezárul, azt a kutatás is hamar követi.
Ha az ember kutató, a húszas évei vége nagyon kritikus időszak. Ha harmincig nem publikál valami nagy dolgot, akkor kicsapják legelni.
A fizikus fizikai módszerekkel érvel, és két fizikus általában akkor is megérti a másikat, ha utálják egymást. Egy fizikus fizikai kérdésekről egy kékfenekű majommal is képes szót érteni.
Ahogy az ember közeledik a halálához, és hát mindannyian minden pillanattal közeledünk hozzá, csak nem tudjuk, mikor következik be, annál inkább próbál reménykedni, hogy van valami a halál után. Fontos neki, mert, hogy is mondjam, ebből fog élni a halála után. De a fizikus saját magának se szívesen hiszi el, hogy valamit csak azért gondol, mert az neki hasznos, hanem saját magát is igyekszik meggyőzni arról, hogy érvényes érvei vannak. Nagy szerencse, hogy a fizikus felismeri még a saját önbecsapásait is. Jobbára. Illetve néha sikerül, néha nem, de törekszik rá. Persze az életkor előrehaladtával a fizikus is egyre megértőbb a lélek kérdésében. De ez szerintem önbecsapás. Legalábbis engem még nem győztek meg arról, hogy van lélek.
Vannak (...) olyan tudósok, akik jó kutatók, és vannak olyanok, akik jó diplomaták.
Facebook
Pinterest