Blake Crouch

Többek vagyunk a döntéseink összegénél, hogy az összes út, amit választhattunk volna, valahol része az identitásunknak.

Vannak pillanatok az ember életében, amikor szeretteit hús-vér valójukban pillantja meg, amikor lefoszlanak róluk a vágyképek, a közös emlékek foszlányai. Amikor új szemmel nézhet rá, egy vadidegen szemével, és újra az első szerelmes percek hevével szeretheti. A könnyek és a rózsaszín köd eloszlása előtti szerelemmel. Amikor még megvolt a tökéletes kapcsolat reménye.

Ahol emberek laknak, ott mindig ott lappang a sötétség. Ilyen az élet. A tökéletesség csak látszat. A felszín. Ha egy kicsit mélyebbre nézünk, rögtön előtűnnek a sötétebb árnyalatok. Ha egészen csontig hatolunk - a vaksötét.

Az ipari forradalom óta úgy bántunk a világgal, mint egy hotelszobával, amelyben mi vagyunk a rocksztárok.

Ha az ember kutató, a húszas évei vége nagyon kritikus időszak. Ha harmincig nem publikál valami nagy dolgot, akkor kicsapják legelni.

Amikor az ember leír valamit, a teljes figyelmével arra koncentrál. Szinte lehetetlen bármit is leírni, miközben valami másra gondolunk. A papírra vetés aktusa segít megfelelő irányban tartani a gondolatokat és a szándékokat.

Nincs vészcsengő, semmi nem jelzi, hogy a szakadék szélén állsz. És talán pont ettől olyan tragikusak a tragédiák. Nemcsak attól, ami történik, hanem attól is, ahogyan történik: a semmiből érkező gyomrostól, amikor a legkevésbé várnád. Még elfintorodni vagy a hasizmaidat megfeszíteni sincs időd.

Amíg minden össze nem dől, fogalmunk sincs arról, hogy mi mindenünk van, és az mennyire törékenyen és tökéletesen áll össze.