Szerelmes vers
Mióta szeretlek, eszméletem minden percében rád emlékezem, álmomban is te őrzöl meg talán, rólad tudósít munka és magány, veled lep meg hajnalom, alkonyom, s hozzád megyek, ha tőled távozom.
Ki fénybetartja, felkiált: - Ilyen szörnyeteg a szívem, ha szerelem derengi át! - - hát ha gyűlöl - akkor milyen?
Nékem nincs még szeretőm, Nem adott a Teremtőm. Elmegyek hát keresni, Szeretnék már szeretni.
Élő ember élő embert nem szeretett még így mint engem te szerettél és én szeretlek élő ember élő embert... (...) Ha így szeretlek ha így szerethetsz ennek vége soha nem lesz ez már csak fúló fékevesztett futás a fájdalmas szerelemhez.
Az oltalom az oltalomban
a két karod a két karomban
a szerelem a szerelemben
a két szemed a két szememben.
Hogy szorítottam oltalomban
a két karját a két karomban
a szerelemben hogy szerettem
a két szemét a két szememben!
Minden szerelem, amelynek nem barátság az alapja, olyan, mint egy homokra épült kastély.
Messze a kéklő hegyeken él egy madár, a neve szerelem. Topáz a csőre, és a két szemén rubintos tűzben szikrázik a fény. A szárnya zöld, a begyén kék pihe, alatta ver forró piciny szíve és mint a villám lecsap hirtelen, fényből, viharból jön a szerelem!
Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. Te érted ezt? A távozó nem el, de feltűnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! (...) s te tőlem énhozzám szaladsz, előlem is hozzám szaladsz - ki érti ezt? Ki érti azt? Megfoghatatlan. Képtelen. Szerelem ez? Alighanem.
Megírták mások már, mi vagy nekem: lányom, anyám, húgom és kedvesem, testnek a kenyér, parasztnak a föld, prófétának ige, mi testet ölt, te vagy a fény az éjszakában - oly banális mindez s mégis komoly. Nekem te vagy a velem-futó magam. (...) Értsd meg tehát, hisz oly egyszerű: mikor magadhoz - hozzám vagy te hű, magaddal azonos csakis velem lehetsz mindig már. Ez a szerelem.
Kezed halk érintésére Szívem bilincse lepattan, S ujjongó szavak születnek Arra, ami mondhatatlan.
Nem hangzik messze, de könnyebben ér el
a szívünk mélyére a halk beszéd:
a szerelem is egypár halk igével
remeg fel, amikor legjobban ég.
Négy éve még, november tetején így, a madárlátta lány karolta nyakam, aki asszonyom ma és dolgos, gondlátta szeretőm már.
Mégis szerelem volt, igen! Víz, fény szakadó szívverése - mit kidobogtam, kidobogtál, ami nincs még és ami volt már, igen és nem. Mégis és mégse.
Bolygók robbanhatnak szét, összekuszálódhat a világmindenség évmilliárdos rendje, de a "primo amore" - az elsődleges, az ősszerelem - lebegni fog az elnéptelenedett világűrben is, mint az Úr lelke a vizek felett.
Facebook
Pinterest