Istenes vers
Erdőt, hegyet, tengert, folyót, kék cinkét, csecsemőt, ha láttam, lelkem csak azt mondogatta: milyen szép az Isten!
Élt egy ember
és keresztre feszítették.
Mindenki elfordult tőle
de hajnalonként
halott jobbkarján
egy sárga rigó
fütyörészett
messzehangzón.
Uram! A végtelen terében állsz, végességünkre tárod ablakod. Minden felborzolt tollú lény a lét-nemlét keskeny peremén ablakpárkányodon vacog.
A Semmiből Isten felé tartok a föld porában. Micsoda szédítő, vad út örvényén jár a lábam!
Te is csak általa vagy. (...) Az ő rejtelmes eszköze, íróeszköze vagy. (...) A csillagok gyémánt-tengelye alatt veled is húz a földre egy rejtelmes, rövid vonalat.
És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.
Azért kell sok harcot vívni Idősen is, míg csendesen A szív az Úrban megpihen, S kész vagy az Ő kezéből venni: Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!
Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon ugyis, ha nem kérem.
S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.
Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.
Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök.
Hol vagy? Ó, nem tudom! Mi rejt? Magasság? Mélység? Van-e ég? A tarka földi színpadon túl elindulok mégis Feléd.
Facebook
Pinterest