Victor Hugo

A magányos ember a vadember csökevénye, akit megtűr a társadalom.

Aki élt már egyedül, tudja, milyen természetes dolog a magánbeszéd. A lenyelt szavak marják az embert. Megkönnyebbülünk, ha kikiálthatjuk kínunkat. Aki egyedül hangosan beszél, mintegy a bennünk lakó Istennel társalog.

A szabad véleménynyilvánítás könnyít a helyzetünkön. A farkast megvigasztalja, hogy üvölthet, a juhot a gyapjú, az erdőt a fülemile, az asszonyt a szerelem, a bölcset az aranymondás.

Szeress! Szolgálj! Segíts! Küzdj! Szenvedj! - int a lélek...

Aki nem sír, az nem lát.

Szeme nincs, de mindent lát.

Kell, hogy a halálnak fátyola a sírnak szemérme legyen. Itt nincs fátyol, nincs szemérem. Ez cinikus, nyílt rohadás. Vakmerőség a haláltól, hogy ilyen nyíltan mutatja művét. Megsérti a derült természetet, ha műhelyén, a síron kívül dolgozik. E lényt kifosztották. Kifosztani egy kifosztottat: könyörtelen befejezés. Nem volt már a csontjában velő, bél nem volt hasában, hangja nem volt torkában. A holttest zseb, melyet a halál kifordít és kiürít. Ha valaha volt egyénisége, most hol van? Talán még ott van, de ezt elgondolni is rettenetes. Valami imbolygó, valami megláncolt körül, lehet-e ennél gyászosabbat elképzelni a sötétben?

Minden emelkedőért lejtő a jutalom.

A sors csapásainak gyakran az a sajátságuk, hogy - bármily tökéletesek vagy bármily hűvösek vagyunk is - napfényre hozzák a bensőnkből emberi természetünket, és kényszerítik, hogy felbukkanjon.

Buta dolog! Ne gondoljunk rá! - szólt. S azóta örökké erre gondolok.

A szó nem fejezi ki jól az érzéseket. A megindultság mindig új, a szó mindig régi, ezért nem lehet kifejezni az indulatokat.

Néhány sziklanem állítja meg a folyót. Az emberi ellenállások közt az események tovább folynak, és nem fordulnak vissza.

Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal, És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal. Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata: Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.